Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Plutarkhosz Periklész-életrajza

2008.09.22

PERIKLÉSZ

1. Amikor Caesar egyszer Rómában gazdag idegeneket pillantott meg, akik kölyökkutyákat és majmokat vittek karjukban, s becézve simogatták őket, megkérdezte tőlük, hogy az ő hazájukban nem szülnek-e a nők gyermeket; uralkodóhoz méltó módon feddte meg őket, hogy oktalan állatokra pazarolják a szeretet és a gyengédség természet által belénk oltott képességét, amelyre csak emberi lények tarthatnak igényt. Minthogy lelkünket a természet tudni- és látnivágyónak alkotta, nem kell-e éppen így megrónunk azokat, akik rosszul használják fel képességeiket érdemtelen dolgok meghallgatására és szemléletére, a szép és hasznos dolgokat pedig elhanyagolják? Érzékeink kénytelenek felfogni minden jelenséget, a hasznosakat éppen úgy, mint a haszontalanokat. De értelmünket arra irányíthatjuk, amire akarjuk, s ami nem tetszik, attól el is fordíthatjuk. Ezért tehát arra kell törekednünk, hogy ami a legjobb, azt ne csak szemléljük, hanem hasznot is merítsünk belőle. Szemünk is leginkább az olyan színnek örül, amelynek kellemes árnyalata üdítőleg hat ránk és látásunkat felfrissíti; ugyanígy értelmünket is olyan látványokra kell irányítanunk, amelyek kellemesen hatnak ránk és felkeltik a bennünk rejlő jó tulajdonságokat.

Ilyenek az erényes cselekedetek, amelyek a versengés és az utánzás vágyát keltik fel a szemlélőben. Vannak viszont más dolgok, amelyeknek csodálata nem jár utánzási vággyal. Sőt ellenkezőleg, bár gyakran örömünket találjuk a műben, a mestert lenézzük; így például gyönyörködünk az illatszerekben és a bíborszövetekben, de nem tartjuk szabad és értékes embereknek a bíborfestőket és az illatszerkészítőket. Helyesen jegyezte meg Antiszthenész, amikor Iszméniaszról azt hallotta, hogy kitűnően játszik fuvolán: "Az lehet, de nem is jó egyébre, mert különben nem játszana olyan kiválóan a hangszerén." Philipposz is, amikor meghallotta, hogy fia elbűvölte hallgatóságát egy víg lakomán ügyes lantjátékával, így szólt hozzá: "Nem szégyelled, hogy oly szépen pengeted a lantot? Egy királynak az is elég, ha meghallgatja, mint pengetik mások a lantjukat, s tisztelettel adózik a Múzsáknak, amikor megjelenik a mások versenyén."

2. Ha valaki alacsonyrendű és szolgai munkákat végez, már csak a munkára fordított fáradsággal is bebizonyítja, hogy közönyös a szép dolgokkal szemben. Egyetlen tehetséges ifjú sem kíván Pheidiasz vagy Polükleitosz lenni csak azért, mert megcsodálta Zeusz szobrát Olümpiában vagy Héráét Argoszban; arra sem vágyik, hogy Anakreón, Philétasz vagy Arkhilokhosz legyen, mert gyönyörködött költeményeikben; abból ugyanis, hogy egy mű szépsége gyönyörűséggel tölt el bennünket, még nem következik, hogy a mű alkotóját is csodáljuk. Éppen ezért semmi haszonnal nem jár az olyan dolgok szemlélete, amelyek nem keltik fel a vágyat utánzásukra, és nem adnak ösztönzést hasonló alkotások létrehozására. Ezzel szemben, ha az erény tettekben nyilvánul meg, nyomban szenvedélyes vágyat érzünk a tett végrehajtójának utánzására. A jó szerencsét azért óhajtjuk, hogy élvezzük és birtokában legyünk annak, amit általa kapunk; de az erényt azokért a jótettekért kívánjuk, amelyeket mi is végre tudunk hajtani. Az előbbit másoktól kívánjuk elnyerni, az utóbbiban pedig mi akarunk másokat részeltetni. Ami erkölcsileg jó, vonzóerőt gyakorol, tettvágyat ébreszt, és nem pusztán utánzással alakítja jellemünket, hanem felkelti elhatározásunkat az erényes tett végrehajtására is.

Ez késztetett rá, hogy folytassam életrajzaim írását, és tizedik könyvemet Periklész és a Hannibállal oly hosszú ideig hadakozó Fabius Maximus életének szenteljem. Ez a két államférfi sok azonos erénnyel dicsekedhetik, különösképpen szelídséget, igazságszeretetet, s a népük és hivataltársaik hálátlanságát elviselni tudó türelmet találunk bennük, amivel hazájuknak igen nagy szolgálatot tettek. Művemből ítélje majd meg az olvasó, elértem-e kitűzött célomat.

3. Periklész az Akamantisz phüléből és a Kholargosz démoszból származott, mindkét ágon előkelő családból. Apja, Xanthipposz, Mükalénál legyőzte a perzsa király hadvezéreit, majd Agarisztét vette feleségül, annak a Kleiszthenésznek az unokahúgát, aki elűzte a Peiszisztratidákat, véget vetett a zsarnokságnak, törvényeket hozott, és olyan alkotmányt adott a népnek, amely eszményi módon egyesített magában mindent, ami a polgárok közti egyetértést és az állam biztonságát lehetővé tette. Agariszté egyszer azt álmodta, hogy oroszlánt szült, s néhány nappal később világra hozta Periklészt. Az egyébként arányos testalkatú gyermek feje feltűnően hosszú volt. Ezért ábrázolták Periklészt szobrain majdnem mindig sisakkal a fején. A szobrászok valószínűleg nem akarták, hogy fej formája miatt kigúnyolják. Az athéni költők szkhinokephalosz-nak, "hagymafejűnek" nevezték; biztosan azért, mert a szkillá-t, a tengeri hagymát, néha szkhinosz-nak is mondták. A vígjátékírók közül Kratinosz A nevelők című színdarabjában ezt mondja:

Sztaszisszal hálva hajdan az ős Kronosz,
szörnyű zsarnok utódot
nemzett, s im, Főket Összegyűjtő
[73]
névvel díszítette fel őt az égi sereglet.

Ugyancsak ő másik vígjátékában, a Nemeszisz-ben, így szól: "Jöjj, Zeusz, védője idegeneknek s emberi főknek!" Télekleidész úgy beszél róla, mint aki "egyik percben gondba merülve" ül az Akropoliszon, "államgondoktól súlyos fejét lógatja, s a másik percben éktelen zajt csap kobakjában, mi oly nagy, mint egy szoba, mibe beférne heverő, tizenegy, ha kell". Eupolisz pedig a Démoi című színművében sorra kérdezi az Alvilágból feljövő népvezéreket, s mikor utolsónak Periklész jön, és jelenti nevét, ezt kérdi tőle:

Minek is hoztad fel őt, az alvilág fejét?

4. Periklészt zenére, mint legtöbben állítják, Damón tanította (nevének első szótagját állítólag röviden kell ejteni), Arisztotelész szerint azonban Püthokleidésztől kapta zenei tudományát. Damón különben nagyon népszerű szofista is volt, aki a zeneoktatást csak arra használta fel, hogy igazi tudományát elrejtse az emberek elől, és Periklészt úgy edzette a politikai küzdelmekre, mint ahogy a gyúró és az edző készíti a versenyre induló atlétát. De nem sokáig maradt titokban, hogy Damón titkokat rejteget lantja mögött, s mint politikai bajkeverőt és a zsarnokság támogatóját osztrakiszmosszal száműzték. A vígjátékírók ezért ismételten támadják személyét. Platón egyik darabjának szereplője ezt kérdi tőle:

Először, esdek, szólj: amint hiresztelik,
te nevelted-é Kheirón gyanánt Periklészt?

Periklész hallgatta az eleai Zénón tanítását is, aki, miként Parmenidész, a természettudományokról tartott előadásokat; ő fejlesztette ki a cáfolatok módszerét, s a vitákban az antinómiákkal szorította sarokba ellenfelét, mint a phleiuszi Timón mondja róla:

Két nyelvvel pörölő s ama mindenek ostora, Zénón
meg nem tántorodó, nagy erői...

De a legbensőbb összeköttetésben Periklésszel a klazomenai Anaxagorasz volt, ő oltotta belé a demagógiával tökéletesen ellentétes, nemes gondolkodást, ő tökéletesítette jellemének nemességét. Kortársai "észnek" nevezték Anaxagoraszt, mert csodálták rendkívüli értelmét és természettudományi képzettségét, meg aztán ő hirdette először, hogy a világegyetem alapja a tiszta és vegyítetlen ész, nem pedig a véletlen s a végzetszerűség.

5. Anaxagorasz végtelen csodálattal töltötte el Periklészt. Ő általa ismerkedett meg az úgynevezett magasabb rendű bölcselettel és az elvont tanokkal. Gondolkodásmódja ezáltal emelkedettebbé, beszédmodora fennköltebbé lett; mentes volt mindentől, ami közönséges vagy hatásvadászó. Arcának soha el nem mosolyodó szigorúsága, nyugodt járása, köpenye ráncainak gondos elrendezése, amit beszéd közben nem rontott el semmi indulatkitörés, méltóságteljes hanghordozása s más ilyen tulajdonságai mindenkire mély hatással voltak. Egy alkalommal sürgős tennivalója akadt az agorán. Egy utálatos, piszkos beszédű ember mellészegődött, és egész nap gyalázta, minden rosszat elmondott róla, de ő egyetlen megjegyzés nélkül, némán tűrte. Estefelé szép csendesen hazaindult, de szidalmazója akkor sem maradt el mellőle. Már besötétedett, úgyhogy mielőtt bement házába, szólt az egyik szolgájának, hogy fogjon lámpást, és kísérje haza az illetőt.

Ión, a költő éppen ellenkezőleg azt állítja, hogy Periklész modora fennhéjázó és öntelt volt. Nagyzolt, gőgös volt, és megvetette a többieket. Elragadtatással szól viszont Kimón nyájas, udvarias és kifinomult modoráról. De nem érdemes sokat törődnünk Iónnal, aki úgy gondolja, hogy mint a teljes tragédia-előadásnak, az erénynek is kell tartalmaznia bizonyos szatirikus elemeket. Egészen más véleményen van Zénón; ő mindazokat, akik Periklész modorának keménységét büszkeségnek és nagyravágyásnak tartják, arra biztatja, hogy legyenek ők is hasonlóan nagyravágyóak. Zénón ugyanis meg volt győződve róla, hogy a Periklész-féle nemes tulajdonságok utánzása azok megkedvelését, sőt elsajátítását eredményezi.

6. Periklész nemcsak ezeket a tulajdonságokat köszönhette Anaxagorasz társaságának. Úgy látszik, hogy felette állt a babonáknak is; nem félt az égi tüneményektől, mint azok, akik nem ismerik az okokat és belezavarodnak tudatlanságukba. A természettudomány megszünteti a babonákat, s helyettük biztos reménységen alapuló istenfélelmet olt belénk.

Azt mondják, egy alkalommal egyszarvú kos fejét vitték eléje a birtokáról. Midőn Lampón, a jós, meglátta az állat homlokának közepéből kinőtt erős és kemény szarvat, kijelentette, hogy az egymással versengő két párt, Thuküdidész és Periklész pártja közül annak a kezébe kerül majd a hatalom, aki ezt a jelet kapta. Anaxagorasz azonban szétvágta a kos koponyáját, és megmutatta, hogy az agyvelő nem töltötte be teljesen a koponyaüreget, hanem tojás alakúan az üregnek arra a helyére csúszott, ahonnan a szarv kinőtt. A jelenlevők ekkor Anaxagoraszt bámulták meg, nem sokkal később azonban Lampónt, midőn Thuküdidész elvesztette a hatalmát, és az államügyek intézése egyedül Periklész kezébe került.

A természettudós a dolgok okát, a jós pedig a céljukat állapítja meg. Én ebben nem látok semmi különöset. Az előbbi feladata, hogy megvizsgálja, miért és hogyan történik valami, az utóbbié meg, hogy előre megmondja, mi a jelenségek rendeltetése és jelentősége. Akik azt állítják, hogy valamely dolog okának felderítésével együtt megszűnik maga a dolog is, nem veszik észre, hogy az isteni eredetű jelenségek tagadásával az emberi elme által alkotott jelenségek értelmét is megszüntetik: a jelzőharang hangját, a fényjel felvillanását, az óramutató árnyékának mozgását a napórán, márpedig mindezeknek a dolgoknak értelme az, hogy valamit jelezzenek. De erről a tárgyról külön értekezésben kellene szólnunk.

7. Fiatal korában Periklész lehetőleg távol tartotta magát a néptől, mert külső megjelenésében Peiszisztratoszra, a zsarnokra emlékeztetett. Kellemes hangja, sima, gyorsan pergő beszéde valósággal megdöbbentette az idősebbeket: oly nagy volt a hasonlatosság kettőjük között. Mivel gazdag és előkelő családból származott, és igen befolyásos barátai voltak, tartózkodott a politikai élettől, nehogy osztrakiszmosszal száműzzék; inkább a katonai pályát választotta, s mint hadvezér ismételten kitüntette magát hozzáértésével és bátorságával. Ariszteidész ekkor már nem élt, Themisztoklészt száműzték, Kimón pedig gyakran vett részt Görögországtól távoli hadjáratokon, Periklész tehát elhatározta, hogy antidemokratikus érzelmei ellenére is a nép pártjára áll, s a gazdag oligarchák helyett a szegény néptömegek védelmét választja. Valószínűleg attól félt, hogy türanniszra való törekvéssel gyanúsítják; ezért, látva, hogy arisztokrata származású vetélytársa nagyon közkedvelt a legelőkelőbb körökben, a tömegekhez állt, hogy biztonságot és tekintélyt szerezzen magának Kimónnal szemben.

Azonnal változtatott életmódján. A városnak csak azon az egy utcáján lehetett látni, amely az agorára és a tanácsházhoz vezetett. Vendégségekre nem fogadott el meghívást, s lemondott a baráti összejövetelekről, politikai pályafutása alatt hosszú éveken keresztül nem vett részt lakomán. Csupán egy menyegzői lakoma volt kivétel, amelyet Eurüptolemosz, egyik közeli rokona adott, de ekkor is csak az italáldozat bemutatását várta meg; utána felkelt az asztaltól és eltávozott. Mert a bizalmas baráti együttlét nehezen egyeztethető össze az előkelő magatartással, meghitt társaságban nehéz megőrizni a méltóságot és a tekintélyt; bár az is igaz, hogy az igazi erény mindenkor és mindenki előtt kész megmutatkozni, s az igazán jó emberekben semmi sem olyan csodálatra méltó, mint mindennapi érintkezésük meghitt barátaikkal.

Periklész kerülte a gyakori találkozást a néppel, hogy meg ne unják; ritkán vegyült el közéjük, nem szólalt fel minden ügyben, és nem lépett fel gyakran nyilvánosan, hanem, Kritolaosszal szólva, rendkívüli alkalmakra tartogatta magát, ahogyan a háromevezősoros Szalaminia hajót tartogatják. Hagyta, hogy a kevésbé fontos ügyeket barátai és más szónokok intézzék. Állítólag ezek közé tartozott Ephialtész is, aki megtörte az Areiopagosz tanácsának hatalmát, és Platón szerint[74] bőven töltögette a polgároknak a szabadság italát, amitől aztán, mint a vígjátékírók mondják, a nép, mint fékevesztett mén, "a hámból kirúgott, beleharapott Euboiába, és a szigetekre szökellt".

8. Periklész olyan előadói modort kívánt elsajátítani, amelyet, mint egy hangszert, összhangba hozhat életrendjével és emelkedett gondolkodásmódjával. Ehhez felhasználta Anaxagorasz tanait, szónoki stílusában mindig megérzett természettudományi képzettsége. Vele született tehetségéhez ebből a filozófiából merítette azt, amit az isteni Platón "magasztos érzületnek" és a "tökéletességre való törekvésnek" nevez, és ezt szónoki képességének kialakításában felhasználva, messze felülmúlta kora minden más szónokát. Ezért nevezték el "olümposzinak"; némelyek szerint azonban azokról a díszes középületekről kapta melléknevét, amelyekkel a várost felékesítette, vagy, amint mások gondolják, kiváló államférfiúi és hadvezéri teljesítményeiért. De az a legvalószínűbb, hogy valamennyi érdemével együtt vívta ki magának ezt a nagy kitüntetésszámba menő melléknevet. Az akkori vígjátékírók gyakori, hol komoly, hol meg tréfás megjegyzéseiből az tűnik ki, hogy főként ékesszólásáért kapta melléknevét. "Mennydörög" - mondták róla. "Villámokat szór, amikor a népgyűlésen beszél; rettenetes mennykövet hord a nyelvén." Fennmaradt Thuküdidésznek, Melésziasz fiának, egy szellemes megjegyzése Periklész szónoki képességéről. Thuküdidész ugyanis a "kiválók és előkelők" közé tartozott, és hosszú időn keresztül Periklész politikai ellenfele volt. Arkhidamosz spártai király egyszer megkérdezte Thuküdidésztől, hogy ki a jobb birkózó kettőjük közül, ő-e vagy Periklész. Thuküdidész így válaszolt a kérdésre: "Ha birkózás közben földhöz vágom, akkor is ő marad felül. Bebizonyítja, hogy nem fektettem két vállra, és elhiteti azokkal is, akik a birkózást végignézték."

Periklész kétségtelenül nagyon óvatos volt szónoklataiban; valahányszor felment a szószékre, imádkozott az istenekhez, hogy a beszéd tárgyához nem illő szó ki ne jöjjön a száján. Írott műveket nem hagyott hátra, néhány általa megfogalmazott törvényjavaslat szövegén kívül. Nem maradt ránk más, csak néhány emlékezetes mondása; például hogy "Aiginát mint csipát ki kell törölni Peiraieusz szeméből"; vagy hogy látja "a háborút jönni a Peloponnészosz felől". Egy alkalommal vezértársával, Szophoklésszal[75] indult tengeri hadjáratra, és amikor Szophoklész egy csinos ifjúért lelkendezett előtte, Periklész így szólt: "A hadvezérnek, Szophoklész, nemcsak a kezét, hanem a szemét is tisztán kell tartania." Sztészimbrotosz beszéli, hogy amikor a Szamosz szigetén elesett harcosok felett gyászbeszédet tartott, azt mondta, hogy halhatatlanokká lettek, miként az istenek. Az isteneket ugyan nem látjuk, de a tiszteletből, amely körülveszi őket, s a tőlük kapott ajándékokból tudjuk, hogy halhatatlanok. Így vagyunk azokkal is, akik hazájukért esnek el.

9. Thuküdidész arisztokratikusnak nevezi Periklész kormányzatát, amely "csak nevében volt demokrácia, valójában azonban az állam első emberének uralma". Sokan viszont azt állítják, hogy ő szoktatta rá a népet a klérukhiára és a theórikára, amelyek miatt a valamikor józan és dolgos athéni nép erkölcsileg megromlott, költekezővé vált, és nem lehetett többé féken tartani. Vizsgáljuk meg e változás okait magukban a tényekben.

Amint láttuk, Periklész eleinte, amíg Kimónt vetélytársának tekintette, a nép kedvét kereste, de mert nem volt annyi pénze és vagyona, mint Kimónnak, aki pénzt osztogatott a szegényebbeknek, naponként vendégül látta asztalánál a rászoruló athéniakat, az idősebbeknek ruhát adott, és leromboltatta birtoka kerítéseit, hogy fáiról az szedhessen gyümölcsöt, aki akar, a nép kegyeinek hajhászásában alulmaradt, s Arisztotelész szerint az oai Damonidész[76] tanácsára ezért folyamodott az állami juttatások rendszeréhez. Így azután a színházi pénzekkel, a törvényszéki napidíjakkal, s a más címeken kifizetett összegekkel és közsegélyekkel megnyerte magának a népet, és felhasználta az Areiopagosz tanácsa ellen, amelynek ő maga nem volt tagja, mivel sorsolással soha nem választották meg arkhónná, theszmotetésszé, baszileusszá vagy polemarkhosszá. Ezeket a tisztségeket ősidők óta sorsolással töltötték be, és az Areiopagoszba, azok jutottak be, akiknek hivatali működését jóváhagyták. Ezért Periklész, mihelyt biztosan támaszkodhatott a népre, letörte a tanács hatalmát, s Ephialtész segítségével megfosztotta a legfőbb ügyekben addig gyakorolt bírósági jogkörétől. Ezenfelül Kimónt mint Spárta barátját és a nép ellenségét, osztrakiszmosszal száműzette, hiába volt vagyonos és előkelő származású, hiába aratott oly sok győzelmet a barbárok felett, és hiába töltötte meg a várost annyi zsákmányolt kinccsel, amint azt a róla szóló életrajzban megírtam. Ilyen nagy befolyásra tett szert Periklész a nép körében.

10. A törvény az osztrakiszmosszal kimondott száműzetés idejét tíz évben szabta meg. Közben a spártaiak nagy haderővel betörtek Tanagra vidékére, és az athéniak azonnal hadba szálltak ellenük. Kimón hazatért a száműzetésből, és fegyvereit felöltvén, törzsbelijeinek csapatához csatlakozott, hogy polgártársaival megosztva a közös veszélyt tettekkel cáfolja meg, hogy Spárta barátja volna. Periklész barátai azonban összefogtak ellene, és mint száműzöttet elkergették soraik közül. Periklész, úgy látszik, azért tanúsított egészen rendkívüli, halált megvető bátorságot ebben az ütközetben, hogy kitüntesse magát. Kimón barátai, akiket Periklész Spárta iránti rokonszenvvel vádolt, egytől egyig mind elestek. Az athéniak időközben nagyon megbánták, hogy száműzték Kimónt, és szerették volna, ha visszatér, mivel Attika határában vereséget szenvedtek, és tartottak tőle, hogy a következő év nyarán még súlyosabb harcok várnak rájuk. Amikor Periklész észrevette szándékukat, azonnal igyekezett eleget tenni a nép kívánságának; saját maga javasolta, hogy hívják vissza száműzetéséből Kimónt, aki hazatérése után nemsokára kieszközölte, hogy létrejöjjön a béke a két város között; a spártaiak ugyanis amennyire szerették Kimónt, annyira gyűlölték Periklészt és a többi népvezért.

Egyesek szerint Periklész csak azután terjesztette elő a Kimón visszahívását kimondó javaslatot, hogy Elpinikének, Kimón nővérének közvetítésével titkos megegyezést kötött vele, mely szerint Kimón kétszáz hajóból álló hajóhad élén Athéntól távol eső vizekre indul, és a perzsa király fennhatósága alatti területek ellen visel háborút, odahaza pedig Periklész gyakorolja a főhatalmat. Elpiniké alighanem már korábban is sikeresen járt közbe Periklésznél fivére érdekében, amikor Kimónt főbenjáró vétségben, hazaárulás miatt bíróság elé állították, és Periklész is ott volt a nép által kijelölt vádlók között. Elpiniké felkereste, és kérte, legyen jóakarattal fivére iránt. "Idős vagy már, Elpiniké, idős - mondta neki Periklész mosolyogva -, hogy ilyen ügyben közbenjárhass." Ennek ellenére Periklész csak egyetlen beszédet mondott az ügyben a bírósági tárgyaláson, s valamennyi vádló közül ő ártott Kimónnak a legkevesebbet.

Hogyan adhat hát hitelt bárki is Idomeneusznak, aki azzal vádolja Periklészt, hogy merő féltékenykedésből és irigységből orvul meggyilkoltatta Ephialtész népvezért, aki meghitt barátja volt, s akit minden politikai tervébe és elgondolásába beavatott. Érthetetlen, hogy honnan vette Idomeneusz ezt a vádat, és miért haragudott oly szenvedélyesen erre a férfiúra, aki ha nem volt is minden tekintetben feddhetetlen, fennkölt gondolkodását és dicsőségre vágyó nemes lelkületét senki sem vonhatja kétségbe, s nem hihető, hogy ilyen aljas cselekedetre képes lehetett. Ephialtész ügyében az igazság az, hogy az oligarcháknak valóban volt okuk félni tőle, mert könyörtelenül számon kérte rajtuk, ha ártottak a nép érdekeinek. Ezért törtek életére és ölették meg titokban a tanagrai Arisztodikosszal, amint Arisztotelésztől tudjuk. Kimón pedig mint hadvezér Küproszban halt meg.

11. Mikor az arisztokraták látták, hogy Periklész lett a város legtekintélyesebb és leghatalmasabb polgára, szerettek volna találni valakit Athénban, aki megakadályozná, hogy hatalma egyeduralommá váljék. Ezért állították vele szembe az alópekéi Thuküdidészt, egy egyébként igen értelmes férfiút, Kimón sógorát, aki ugyan hadvezérként számba sem jöhetett Kimón mellett, de annál tehetségesebb szónok és politikus volt. Thuküdidész állandóan Athénban élt, és politikai beszédeiben nemegyszer éles vitát kezdett Periklésszel; így sikerült egészségesebb hatalmi egyensúlyt teremtenie az államügyek vezetésében.

Thuküdidész nem hagyta, hogy az arisztokraták, az úgynevezett "szépek és jók" szétszóródjanak és elvegyüljenek a nép közé, mint azelőtt, hanem elkülönítette őket a többiektől, hogy a tömeg el ne homályosítsa tekintélyüket, és nagyobb befolyást engedett nekik a politikai életben. Athénban a dolgok felszín alatt, akár egy vasdarabon, kezdettől fogva mutatkozott valami alig észrevehető repedés, amely a népi és arisztokrata politikai erők közti ellentétet jelezte. De most a két férfiú versengése és becsvágya még jobban szakadékká mélyítette a repedést, s egyik pártot a sokaság, a másikat a kevesek pártjának nevezték. Ezért dobta oda Periklész ekkor a hatalom gyeplőjét a népnek, inkább, mint azelőtt bármikor, s ezért kereste a nép kegyét politikájával. Látványos ünnepségeket, felvonulásokat rendezett a város utcáin, lakomákat adott, "mulattatván a népet gyermekként gyönyörökkel, mikben kedve telt". Évenként hatvan háromevezősoros hajót küldött ki a tengerre. Ezeken athéni polgárok szolgáltak jó zsoldért nyolc hónapon át, s közben a hajózás mesterségét tanulták és gyakorolták. Ezenkívül ezer telepest küldött Kherszonészoszra, ötszázat Naxosz, feleannyit Androsz szigetére, és ezret Thrakiába, hogy új otthont találjanak maguknak a biszaltészek között, másokat pedig Itáliába telepített le a Thurioi néven akkor újjáépülő Szübariszban. Mindezt azért tette, hogy a dologtalan és ráérő idejében zavargásra mindig hajlamos tömeg áttelepítésével könnyítsen a városon, és segítsen a nép anyagi nehézségein. De az új telepesekre várt az a szerep is, hogy helyőrségként megfélemlítsék a szövetségeseket, és ügyeljenek rá, hogy el ne pártoljanak Athéntól.

12. A Periklész által emelt templomok és középületek pompája önmagában is bizonyítja, hogy nem üres szóbeszéd Görögország egykori mesébe illő hatalma és gazdagsága: ez szerezte a legtöbb örömet az athéniaknak, ez ragadta meg leginkább a népeket, mégis ezt az intézkedését ócsárolták és rágalmazták a népgyűléseken a legjobban. Azt kiáltozták, hogy a nép rossz hírbe kerül, mert Déloszból elhozatta és saját céljaira használta fel a görögök közös kincsét. Periklész, mondották, még attól a tetszetős ürügytől is megfosztotta őket, amelyre eddig vádlóikkal szemben hivatkozhattak, hogy közös kincstárukat a barbároktól való féltükben hozták el, és őrzik biztonságos helyen. "A görögökön súlyos sérelem esett - így szóltak -, és nyilván zsarnoki tettnek kell minősíteniök, amikor azt látják, hogy mi, athéniak, a tőlük háborús célokra kicsikart pénzeken, miként drágakövekkel teleaggatott hiú nőszemélyt, saját városunkat cicomázzuk s ékesítjük fel szobrokkal és sok ezer talentumba kerülő templomokkal."

Periklész felvilágosította a népet, hogy ezekkel a pénzekkel nem kell elszámolniuk a szövetségeseknek, hiszen ők harcolnak helyettük, és ők tartják távol a barbárokat. A szövetségesek egyetlen lovat, hajót vagy katonát sem adtak nekik, csak pénzt; a pénz pedig nem azé, aki adja, hanem aki kapja, feltéve, hogy elvégzi azt, amiért kapta. Minthogy pedig a város bőven el van látva a hadviseléshez szükséges dolgokkal, a felesleget olyasmire kell fordítani, amiből a városra örök dicsőség származik. A mostani nemzedék jólétben élhet, hiszen ezáltal mindenféle kereseti lehetőségek nyílnak számára. A különféle szükségletek különböző mesterségeket hívnak életre, munkát adnak minden kézművesnek, és keresethez jut szinte az egész város, amely így nemcsak lakosait táplálja, hanem önmagát is szépíti.

A hadköteles és java férfierejükben lévő polgárokat a hadjáratok a közpénzekből fizetett zsoldból rendszeres jövedelemhez juttatták. Periklész azonban azt akarta, hogy a katonai kiképzésben nem részesülő, kézművességgel foglalkozó polgárok tömege is kapjon az állami juttatásokból, de ne úgy, hogy az emberek munka nélkül és tétlenül töltsék idejüket. Ezért nagy építkezéseket és különféle közmunkákat javasolt a népnek, hogy az otthon maradóknak éppen úgy legyen jogcíme közpénzekből származó juttatásokra, mint a tengerészeknek és a helyőrségeken szolgáló vagy hadjáratokon részt vevő katonáknak. A megmunkálásra kerülő anyagok közt volt kő, bronz, elefántcsont, arany, ében- és ciprusfa; a különféle anyagokkal számtalan mesterember dolgozott: ácsok, szobrászok, bronzművesek, kőfaragók, szövetfestők, aranyművesek, elefántcsontszobrászok, festők, hímzők, vésnökök, aztán ott voltak azok, akik beszerezték és szállították mindezeket az anyagokat: kereskedők, hajótulajdonosok és kormányosok, a szárazföldön pedig kocsigyártók, fuvarosok, kocsisok, kötélverők, takácsok, szíjgyártók, útépítők és bányászok. Végül minden iparágnak, mint a hadvezérnek a közkatonaság, rendelkezésére álltak a napszámosok, akiket igénybe lehetett venni mindenféle szolgálatra, s úgy engedelmeskedtek, mint a szerszám a kéznek és a test a léleknek. Ezért elmondhatjuk, hogy a tevékenység megosztotta a jövedelmet s a jómódot a város minden korú és minden társadalmi réteghez tartozó lakosa között.

13. Így emelkedtek a nagyszerű, utánozhatatlan szépségű épületek, s az alkotó művészek versengve múlták felül önmagukat terveik tökéletes kivitelében, de minden másnál csodálatosabb volt a gyorsaságuk. Amiről mindenki azt hitte, hogy megvalósításához több nemzedék fáradságos munkája kell, egyetlen ember politikai pályafutásának a csúcspontján néhány év alatt készült el. Zeuxisz állítólag, amikor azt hallotta, hogy Agatharkhosz festő gyors és könnyű munkájával dicsekszik, csak ennyit mondott a maga alkotásairól: "Én bizony sokáig készülök el velük." A könnyű kézzel és gyorsan végzett munka valóban nem tesz semmit maradandóvá, sem szépségben tökéletessé; csak a fáradságos munkára fordított idő ad bármely művészi alkotásnak erőt és szilárdságot ahhoz, hogy tartósan fennmaradhasson. Ezért kell még inkább csodálnunk Periklész alkotásait, hogy bár rövid idő alatt készültek el, oly sokáig fennmaradtak. Szépségük, már születésükkor, mintha régi lett volna, de üde bájuk olyan friss még ma is, mintha nemrég épültek volna. Az örök fiatalság frissessége sugárzik róluk, s az idő múlásával dacolva érintetlenül őrzik szépségüket, mintha mindig fiatal szellem és soha meg nem öregedő lélek lakoznék bennük.

Az egész vállalkozást Pheidiasz irányította, ő volt az episzhoposz - a felügyelő -, de más nagy építészek és művészek is dolgoztak mellette. A Parthenónt száz láb hosszú szentélyével Kallikratész és Iktinosz építette újjá. Eleusziszban Koroibosz kezdte el építeni a beavatási szertartások szentélyét, de csak az alapszint oszlopsorának felállítását és a párkánygerendázatok elhelyezését érte meg; halála után a xüpetéi Metagenész rakatta fel a párkányzatot és a felső oszlopsort, végül a tetőnyílás elkészítésével a Kholargosz démoszból származó Xenoklész fejezte be a szentélyt. A "hosszú falon" (Szókratész azt mondja, hogy fültanúja volt, amikor Periklész a felépítésére tett javaslatát előterjesztette) Kallikratész kezdte el a munkát. A fal felépítésének lassúságát Kratinosz így gúnyolta ki:

...régóta űzi-hajtja
Periklész szóval, de tettel rajta mákszemet se lendít.

Periklész utasításai szerint készült az Ódeion is; az épület oszlopsorokkal díszített belsejében az ülőhelyeket egymás mögötti sorokban körben helyezték el, a csúcsban végződő, kerek tetőzet pedig állítólag a perzsa király sátrának pontos mása volt. Ezért ugyancsak Kratinosz a Thrakiai nők című színművében így csipkelődik Periklésszel:

Im, itt közelget Zeusz, a tengeri hagyma-fő:
Periklész, fején a muzsika csarnoka;
imént kerülte csak el a számkivettetést.

Újabb dicsőségre vágyva, ekkor szavaztatta meg Periklész a népgyűléssel, hogy a Panathénaia ünnepén zenei versenyt tartsanak. Őt választották meg versenybírává, és ő szabta meg, hogy a verseny résztvevői hogyan játsszanak a fuvolán vagy a lanton, és hogyan énekeljenek. A zenei versenyeket ekkor is és ezután is mindig az Ódeionban tartották.

Mnésziklész építőművész öt év alatt építette fel az akropoliszi Propülaiont. Ennek építése közben csodás esemény történt, amely azt mutatja, hogy Athéné istennő nemcsak hogy nem rosszallta az építkezést, hanem részt is vett benne és elősegítette. Az egyik legügyesebb és legserényebb építőmunkás megcsúszott és lezuhant a magasból. Olyan súlyosan megsérült, hogy az orvosok lemondtak róla. Periklészt nagyon megrendítette az eset, de az istennő megjelent álmában, és megmondta neki, hogyan gyógyíthatják meg a szerencsétlenül járt embert. Amikor Periklész utasítására az istennő által ajánlott gyógymódot alkalmazták, az ember gyorsan és könnyen felgyógyult. Periklész ennek emlékére bronzszobrot állíttatott az Akropoliszon Athéné Hügieiének, mint mondják, az istennő egy már régebbi oltára mellett.

Pheidiasz készítette Athéné istennő aranyszobrát; neve - mint a mű alkotójáé - rá van vésve a szobor talapzatára. Egyébként csaknem minden munkát ő irányított, és, mint mondják, Periklészhez fűződő barátsága révén ő ügyelt fel a művészek és mesteremberek munkájára. Emiatt mindenki irigyelte, Periklészt pedig rágalmakkal illették. Így többek közt azt híresztelték, hogy Pheidiasz előkelő hölgyeket szerzett Periklésznek a munkálatok megtekintésének ürügyével. Ezek a híresztelések kapóra jöttek a vígjátékíróknak, és mindenféle képtelen történeteket találtak ki és terjesztettek Periklészről. Így megrágalmazták, hogy viszonya volt egyik barátjának és alvezérének, Menipposznak a feleségével. Jó ürügyül szolgált az ilyen rágalmak terjesztésére az is, hogy Pürilampész, Periklész egyik barátja, aki díszmadarakat tartott, állítólag pávákat küldött ajándékba azoknak a hölgyeknek, akik Periklészt kegyeikkel megajándékozták.

Nem lehet csodálkozni rajta, hogy a gúnyolódok rágalmai a legkülönb férfiakat is feláldozzák a nép irigységének, mint valami gonosz szellemnek. Hiszen még a thaszoszi Sztészimbrotosz is azzal a megdöbbentő és teljesen alaptalan váddal merészelte illetni Periklészt, hogy saját fia feleségével folytatott viszonyt. Valóban elképzelhetetlenül nehéz felkutatni a történelmi igazságot, mert a későbbi korok emberei számára a közben eltelt idő homályosítja el, a kortársakban pedig vagy a gyűlölség és a rosszindulat, vagy az elfogultság és hízelgés torzítja el az események való ismeretét.

14. Thuküdidész és a köréje csoportosuló szónokok állandóan azzal vádolták Periklészt a nép előtt, hogy elfecséreli a közpénzeket, és elpazarolja az adókból befolyó állami jövedelmeket. A vádak hatására Periklész megkérdezte a népgyűléstől, hogy sok pénzt költ-e őszerintük. Amikor azt felelték neki, hogy túl sokat, Periklész így vágott vissza: "Rendben van. A költségek ne titeket, hanem engem terheljenek, de a középületekre nem a ti, hanem majd az én nevemet íratom fel." Periklésznek erre a kijelentésére - talán mert megcsodálták nagyvonalúságát, talán mert bennük is élt a vágy, hogy a nagy alkotások létrehozásának a dicsőségében részesedjenek - hangos kiáltozással felszólították, hogy költekezzék csak kedve szerint, és ne takarékoskodjék a közpénzekkel. Végül a Thuküdidésszel folytatott vitában a népre bízta, hogy osztrakiszmosszal döntsön. A küzdelemből Periklész került ki győztesen. Ellenfelét száműzték, és a Periklész ellen szervezett politikai párt feloszlott.

15. Midőn így a belső viszály megszűnt, és a város politikai egysége megszilárdult, Periklész kezébe ragadta az athéni és az athéniaktól függő ügyeket: az adóbérleteket, a hadsereget, a hajóhadat, a szigeteket, a tengert, és a görög államok, valamint a barbárok felett gyakorolt hegemónia révén a város rendelkezésére álló erőforrásokat, amelyeket a meghódított népek, a királyok és szövetséges uralkodóházak barátsága jelentett. De Periklész magatartásában ekkor már igen nagy változás ment végbe; megszűnt a néppel szemben tanúsított engedékenysége, nem hajolt meg könnyen a tömeg kívánságai előtt, amelyek úgy változtak, akár a szél járása. Felhagyott korábbi puha és engedékeny kormányzati módszerével, amelyet lágy és kellemes dallamhoz hasonlíthatnánk, s helyette arisztokratikusan, sőt majdnem a királyi hatalom fensőbbségével kormányzott. Hatalmát azonban helyesen és tántoríthatatlanul használta a közjó érdekében, és a népet meggyőzéssel és felvilágosítással vezette, többnyire a nép kívánságának megfelelően. De előfordult az is, hogy ellene szegültek, és ilyenkor erélyesen, sőt ha kellett, a kényszer eszközeivel térítette őket a jó útra, hasonlóan a bölcs orvoshoz, aki a hosszadalmas és bonyolult betegséget úgy kezeli, hogy betegének időnként megenged bizonyos ártalmatlan szórakozásokat, máskor azonban erőteljesebb eszközökhöz nyúl, és a betegség gyógyításához elengedhetetlenül szükséges orvosságokat rendel. Természetes, hogy egy olyan mérhetetlenül nagy hatalom birtokában lévő nép körében, mint az athéni, sok volt a zűrzavar. Egyedül Periklészben volt meg a képesség, hogy bírjon velük. Mint kormányrudat használta a reményt és a félelmet; az egyiket, hogy féken tartsa az athéniak önteltségét, a másikat pedig, hogy felemelje és vigasztalja őket, ha kedvüket vesztették. Ily módon bebizonyította, hogy a szónoki képesség - hogy Platón szavait[77] idézzük - a lelkek vezetésének művészete, és a szónok legfőbb feladata, hogy helyesen bánjon az emberek érzelmeivel és szenvedélyeivel, hasonlóan ahhoz, ahogyan a lant művésze játszik hangszerének húrjain. Mindezt mégsem magyarázhatjuk egyedül szónoki tehetségével, hanem, mint Thuküdidész mondja, feddhetetlen életével, az iránta érzett bizalommal és megvesztegethetetlen, a pénzzel szemben közömbös jellemével. Elmondhatjuk róla, hogy bármily naggyá és gazdaggá tette is Athént, és bármennyire hatalmasabb volt is sok királynál és zsarnoknál, akik még gyermekeiket is dúsgazdaggá tették, ő egyetlen drakhmával sem gyarapította apjától örökölt vagyonát.

16. Thuküdidész világosan leírja Periklész hatalmát, a vígjátékírók azonban igyekeznek minél rosszabb színben feltüntetni a nagy férfiút. Új Peiszisztratidáknak nevezik őt és társait, s azt kívánják tőle, esküdjék meg, hogy soha nem zsarnokoskodik, mert hatalmi fölénye aránytalan, és súlyosan nehezedik a demokráciára. Télekleidész azt mondja, hogy az athéniak adtak neki

városi vámot, szintúgy a várost, hogy lekösse vagy feloldja,
s kőfalakat, hogy építtesse föl vagy újra porba rontsa;
eskükötést, erőt, uralmat, bőséget, békét, szerencsét.
[78]

És itt nemcsak rövid ideig tartó virágzásról volt szó: negyven éven át tartotta az első helyet olyan emberek között, mint Ephialtész, Leókratész, Mürónidész, Kimón, Tolmidész és Thuküdidész. Thuküdidész bukása és száműzetése után nem kevesebb, mint tizenöt éven át megszakítás nélkül övé volt az uralom, és minden évben újra vezérnek választották. Ez alatt az idő alatt soha nem hagyta magát megvesztegetni, de azért nem hanyagolta el saját vagyonát sem. Egyrészt ügyelt rá, hogy apjától örökölt vagyona ne ússzon el, de arra is vigyázott, hogy túl sok gondot se okozzon neki, mikor fontosabb ügyek intézésével kellett törődnie. Legkényelmesebbnek és legcélszerűbbnek azt találta, hogy évi termését egyszerre eladja, s később mindazt, ami a háztartáshoz kellett, a piacon szerezze be naponta. Nem is tetszett ez a háztartási rend felnőtt fiainak és menyeinek; szemére hányták, hogy túlzásba viszi a takarékosságot, és hogy mindennap pontosan elszámoltatja őket a kiadásokkal, nem úgy, mint nagy és mindenben bővelkedő háztartásokban szokás. A gondosan megállapított házirendre Euangelosz nevű szolgája ügyelt fel, akinek vagy vele született tehetsége volt ehhez a munkához, vagy Periklész nevelte rá, hogy háztartását így vezesse.

Mindez nemigen volt összhangban az Anaxagorasztól tanult bölcseleti nézetekkel. A filozófus elhanyagolta háztartását, földjeit birkalegelőnek hagyta, s nem törődött mással, csak a bölcselkedéssel. Szerintem azonban a szemlélődő bölcselő és az államférfi élete nagyon különbözik egymástól. Az egyik a külvilág dolgaival nem törődve csak a szép és nemes célok elérésére irányítja szellemét, a másikat viszont embertársainak anyagi érdekei foglalkoztatják, és a gazdagság nemcsak szükséges, hanem, mint Periklész esetében, jóra vezető eszköz is számára sok szegény ember megsegítéséhez. Amikor Periklész már teljesen elmerült az államügyekben, Anaxagorasz állítólag mindenkitől elfelejtve lefeküdt ágyába, fejére húzta köpenyét, és az öregségtől elgyengülve várta az éhhalált. Periklész, értesülve Anaxagorasz helyzetéről, magából kikelve rohant hozzá, és kérve kérte, hogy maradjon életben. Nem is annyira Anaxagoraszon, mint saját magán bánkódott, hogy ezt az államügyekben oly kitűnő tanácsadót el kell veszítenie. Anaxagorasz erre kitakarta fejét, s csak ennyit mondott: "Akinek lámpásra van szüksége, Periklészem, olajat is önt bele."

17. A spártaiak irigykedve nézték Athén gyarapodását, Periklész pedig, hogy a nép önérzetét fokozza és nagy vállalkozásokra ösztönözze az athéniakat, azt javasolta, szólítsanak fel minden Európában és Ázsiában lakó görögöt, a kis- és nagyvárosokat egyaránt, hogy tartsanak közös megbeszélést Athénban, s tanácskozzanak a barbárok által felgyújtott görög szentélyekről, és azokról az áldozatokról, amelyeket a barbárokkal vívott harcok idején felajánlottak az isteneknek Görögország megmentéséért, végül a békés és biztonságos tengeri hajózásról. Ebből a célból húsz, ötvenévesnél idősebb férfit küldtek követségbe. Öten az iónokat, az Ázsiában lakó dórokat és a Leszbosz és Rhodosz között fekvő szigetek lakóit hívták meg, öten a Hellészpontosz és Thrakia vidékére mentek Büzantionig, további öt kiküldött Boiótiába, Phókiszba és a Peloponnészoszra látogatott el, útba ejtve előbb a lokrisziakat is, el egészen Akarnaniáig és Ambrakiáig, végül a többiek Euboián át az Oita-hegy és a Maliszi-öböl környékén lakókat keresték fel, azonkívül a phthiótiszi akhájokat és thesszálokat, s igyekeztek rábeszélni őket, vegyenek részt a béke és Görögország közös érdekeit érintő megbeszéléseken. De az egész tervből nem lett semmi; a városok kiküldöttei soha nem ültek össze, mert, mint mondják, a spártaiak ellene szegültek a dolognak, és a kezdeményezés elsősorban a Peloponnészoszon bukott meg. Ezt csak azért említettem meg, hogy ez az eset is például szolgáljon Periklész nemes gondolkodására és elképzeléseinek nagyvonalúságára.

18. Hadjárataiban azzal szerezte a legnagyobb elismerést, hogy semmit nem kockáztatott. Soha nem vállalt olyan harcot, amelynek kimenetele bizonytalannak és veszélyesnek látszott, és nem csodálta, nem irigyelte, de nem is utánozta az olyan hadvezéreket, akik hírnevüket annak köszönhették, hogy a szerencse kedvezett nekik, vagy kockázat árán szerezték meg a győzelmet; mindig azt mondogatta polgártársainak, hogy ha tőle függne, akár örökké élhetnének.

Amikor látta, hogy Tolmaiosz fia, Tolmidész, akit sok előbbi sikere és nagy hírneve elbizakodottá tett, alkalmatlan időpontban készül betörni Boiótiába, és a segédcsapatokat nem számítva mintegy ezer harcra kész és dicsőségre vágyó, hadköteles korban levő ifjút beszélt rá, hogy vele tartson, Periklész megkísérelte eltéríteni a szándékától. Ekkor mondta a népgyűlésen azokat az emlékezetes szavakat, hogy ha Tolmidész rá már nem hallgat is, hallgasson legalább a legjobb tanácsadóra, az időre. Akkor nem sok dicséretben volt része azért, amit mondott, de mikor néhány nappal később híre érkezett, hogy Tolmidész Koróneia közelében csatát vesztett, és sok derék polgárral együtt elesett, nagy tiszteletben lett része, hiszen előre jól látta, mi történik, és aggódott hazája sorsáért.

19. A legtöbb elismerést a Kherszonészoszra vezetett hadjáratával aratta, amely az ott élő görögök számára nagyon üdvösnek bizonyult: ezer telepessel megerősítette a félszigeten épült városokat, továbbá kőfalat építtetett a földszoroson egyik tengertől a másikig, így egyszer s mindenkorra feltartóztatta a Kherszonészoszra állandóan betörő thrákok támadásait. Ily módon sikerült véget vetnie a hosszú ideje tartó nehéz háborúnak, amely ezt a barbárokkal szomszédos, határon inneni és túli rablóbandáktól háborgatott tartományt állandóan pusztította. De az Athénon kívül élő görögök csodálatát és magasztalását a Peloponnészosz körülhajózásával is kiérdemelte. A megariszi Pégaiból indult el száz háromevezősorossal, és nemcsak a tengerparti városokat pusztította - mint Tolmidész -, hanem hajóiról nehéz fegyverzetű gyalogosaival a tengertől távoli területekre is behatolt, és az athéniak támadásától félő lakosokat falaik közé szorította. Nemeánál a sziküóniakat, akik lesben vártak rá, majd harcba bocsátkoztak vele, leverte, és diadaljelet állíttatott fel. A baráti Akhaiából csapatokat vett fel háromevezősorosaira, és a Peloponnészosz északi partján hajózott tovább. Elhaladt az Akhelosz torkolatánál, és lerohanta Akarnaniát; Oiniadai lakosait falaik közé szorította, feldúlta a város környékét, majd hazatért. Így mindenki láthatta, hogy Athén félelmetes ellenfele ellenségeinek, polgártársainak pedig előrelátó és hathatós védelmezője, mert a parancsnoksága alatt álló csapatokat még véletlenül sem érte semmi baj az egész hadjáraton.

20. Ezután nagy és kitűnően felszerelt hajóhaddal a Fekete-tengerre hajózott; teljesítette az ottani görög városok kívánságait, és megértéssel intézte el ügyeiket, de megmutatta a közelükben lakó barbár népeknek, királyoknak és fejedelmeknek is, hogy milyen nagy az athéniak hatalma, milyen biztonsággal és bátran hajóznak kedvük szerint bárhova, s tartják uralmuk alatt a tengert mindenütt. A szinópéiak támogatására Timészilaosz türannosz ellen hátrahagyott Lamakhosz parancsnoksága alatt tizenhárom hajót és katonaságot. Mikor pedig Timészilaosz és pártja kénytelen volt száműzetésbe menni, népgyűlési határozattal hatszáz önként jelentkező athénit küldött Szinópéba, hogy telepedjenek le a városban, s osszák fel maguk közt azokat a házakat és földeket, amelyek azelőtt a türannosz embereinek tulajdonában voltak.

Más alkalmakkor nem teljesítette polgártársai kérését, és nem állt kötélnek, amikor hatalmuktól és sikereiktől megrészegedve ismét Egyiptom ellen akartak vonulni, hogy megtámadják a perzsa király birodalmának tengerparti területeit. Többeken már akkor erőt vett a Szicília utáni szerencsétlen és végzetes vágyódás, amelyet később Alkibiadész és a népgyűlés más szónokai lobbantottak lángra. Sokan már Etruriáról és Karthágóról álmodoztak, ami nem is volt egészen alaptalan reménység, ha Athén hatalmának nagyságára és viszonyainak szerencsés alakulására gondolunk.

21. De Periklész féken tartotta az athéniak kitörni készülő vágyát, és megnyirbálta kalandos terveiket. Erejét főként arra használta, hogy megőrizze és szilárdan megtartsa azt, ami már megvan. Nagyon fontosnak tartotta a spártaiak visszaszorítását, és minden eszközzel harcolt ellenük; erre leginkább a szent háborúban nyílt lehetősége. A spártaiak ugyanis háborút indítottak a Delphoit uralmuk alatt tartó phókisziak ellen, és visszaadták a szentélyt a delphoibelieknek. Mihelyt azonban a spártai hadak elvonultak, Periklész megjelent az athéni seregek élén, és visszahelyezte a phókisziakat a szentély birtokába. Mivel pedig a spártaiak a Delphoitól nyert promanteiát rávésették az ottani bronzfarkas homlokára, Periklész biztosította ugyanezt a kiváltságot az athéniaknak is, és szövegét a farkas jobb oldalára vésette rá.

22. Az események igazolták eljárásának helyességét, hogy görög földön összpontosította az athéniak hatalmát. Először az euboiaiak szakadtak el; erre haddal vonult ellenük. Nyomban ezután arról érkezett hír, hogy Megara átpártolt az ellenséghez, és az ellenséges hadak Pleisztónax spártai király parancsnoksága alatt Attika határán állnak. Periklész ekkor haladéktalanul visszatért Euboiából, hogy Attikában álljon a hadsereg élére. Nem tartotta ajánlatosnak, hogy az ellenség túlsúlyban levő, jól felszerelt nehéz fegyverzetű gyalogságával ütközetbe bocsátkozzék, bár többször felkínálták neki. Látta viszont, hogy a még egészen ifjú Pleisztónax leginkább Kleandridészre hallgat, akit az ephoroszok a király fiatal kora miatt küldtek el vele, őt környékezte meg hát titokban, sőt hamarosan nagyobb összeggel meg is vesztegette, és rávette, hogy a peloponnészosziakat elvezesse Attika földjéről.

Amikor a sereg elvonult, és szétszóródott a különböző városokba, a spártaiak felháborodásukban olyan súlyos pénzbírságra ítélték királyukat, hogy nem tudta megfizetni, ezért elhagyta az ország területét, Kleandridészt pedig, aki önként száműzetésbe ment, távollétében halálra ítélték; ő volt annak a Gülipposznak az apja, aki később Szicíliában döntő csapást mért az athéniak hadseregére. A természet, úgy látszik, mint öröklött bajt oltotta be a kapzsiságot Gülipposzba. Amikor kitudódott, hogy szégyenletes módon hagyta magát megvesztegetni, elítélték és száműzték Spártából. Mindezt különben már elmondottuk Lüszandrosz életéről írt könyvünkben.

23. Periklész a hadjárat költségei közt tíz talentumot mint "szükséges kiadást" tüntetett fel. A népgyűlés elfogadta az elszámolást anélkül, hogy a dolog hátterét és esetleges titkos körülményeit firtatta volna. Némelyek, így többek közt Theophrasztosz, a filozófus is, azt állítja, hogy Periklész minden évben tíz talentumot juttatott el Spártába. Ezzel az összeggel minden fontos hivatali állásban levő személyt megvesztegetett, és így elhárította a háborút. Ha ezzel a pénzzel nem vásárolta is meg a békét, de időt nyert, hogy nyugodtan felkészülhessen a harcra, és sikeresebben viselhesse a háborút.

Hamarosan ismét megindult az elpártolt euboiaiak ellen. Ötven hajóval és ötezer nehéz fegyverzetű katonával átkelt a szigetre, s meghódolásra kényszerítette a városokat. Khalkiszból csak a "lótartó polgárokat", a gazdagabbakat és tekintélyesebbeket telepítette ki, de a hesztiaiabelieket az utolsó emberig elűzte földjükről, és helyükbe athéniakat telepített. Csak velük bánt ilyen könyörtelenül, mert Hesztiaia lakosai elfogtak egy attikai hajót, és legénységét megölték.

24. Az athéniak és a spártaiak ezután harminc évre szóló fegyverszünetet kötöttek, mire Periklész a népgyűléssel megszavaztatta a Szamosz elleni hadjáratot azzal az ürüggyel, hogy a sziget lakói a kapott utasítás ellenére sem hagyták abba a milétosziak elleni háborút. Mivel pedig a szamoszi hadjáratra nyilván Aszpaszia kedvéért vállalkozott, mindenképpen helyénvalónak látszik, hogy megvizsgáljuk, milyen ügyeskedéssel és befolyással kerítette hatalmába ez az asszony kora vezető államférfiait, és mivel nyerte meg magának a filozófusokat, hogy oly sok jót beszéljenek róla. Abban mindenki egyetért, hogy Milétoszból származott, és Axiokhosz leánya volt. Állítólag egy Thargélia nevű, sokkal korábban élt ión nő példájára kereste a legbefolyásosabb férfiak társaságát. Thargélia szép nő volt, aki bájosságát ügyességgel párosította. Sok görög férfival tartott fenn bizalmas kapcsolatot, s mindegyiket megnyerte a perzsa érdekeknek; így hintette el a perzsabarátság magvait az ázsiai görög városokban. Nos, Aszpasziát, úgy gondolják, mint bölcs és politikához értő nőt becsülte Periklész. Még Szókratész is gyakran felkereste tanítványaival együtt, s barátai nemegyszer elvitték hozzá feleségüket is, hogy megfigyeljék társalgását, pedig nem űzött valami erkölcsös vagy tisztes foglalkozást: rabszolgalányokat oktatott a hetairák mesterségére. Aiszkhinész azt beszéli, hogy Lüsziklészből, egy alacsony származású és műveletlen birkakereskedőből Athén egyik legelső polgára lett csak azért, mert Periklész halála után feleségül vette Aszpasziát. Platón egyik párbeszédéből, a Menexenosz-ból, ha a bevezető rész valójában gúnyirat is a szónokok ellen, azt kétségtelenül történelmi tényként fogadhatjuk el, hogy Aszpaszia rhetorikai előadásait sok athéni látogatta. Periklész azonban, úgy látszik, mégis inkább szerelmi vonzalmat érzett Aszpaszia iránt. Aszpaszia közeli rokonságban állt Periklész első feleségével, aki korábban Hipponikosszal kötött házasságot. Az asszony első házasságából származó fia a dúsgazdag Kalliasz volt, de Periklésztől is születtek fiúgyermekei, Xanthipposz és Paralosz. Mivel azonban házaséletük nem volt boldog, az asszony Periklész beleegyezésével máshoz ment feleségül, Periklész pedig Aszpasziával élt együtt. Mint mondják, valahányszor reggel elment hazulról, vagy este hazajött az agoráról, mindig csókkal köszöntötte Aszpasziát.

A vígjátékokban Aszpasziát úgy emlegetik, mint új Omphalét, Déianeirát, vagy Hérát, de Kratinosz egyszerűen prostituáltnak nevezi a következő sorokban:

S Hérát szüli, Aszpasziát őneki a szajha Ledér,
ily lotyót, ily ebszeműt.
[79]

Úgy látszik, Periklésznek volt Aszpasziától egy törvénytelen fia; Eupolisz Démoi című darabjában ugyanis ezt kérdezteti Periklésszel:

Ugyan, él-e fattyam?

Erre Mürónidész így válaszol:

Régen férfi volna már,
ha nem pirulna úgy a szajha szégyenén.

Aszpaszia állítólag annyira híres és ünnepelt volt, hogy Kürosz, aki háborút viselt a perzsa király ellen a trón megszerzéséért, legkedvesebb ágyasát, akit azelőtt Miltónak hívtak, Aszpasziának nevezte el. Miltó Phókaiában született, és egy Hermotimosz nevű férfi leánya volt. Amikor Kürosz meghalt a csatatéren, és Miltó fogságba esett, a királyhoz vitték, s később az udvarban nagy befolyásra tett szert. Mindezek a dolgok könyvem írása közben jutottak eszembe, s lehetetlennek tartottam volna, hogy ne szóljak róluk.

25. Mint már mondtuk is, főképp Periklészt okolják, hogy Aszpaszia kérésére megszavaztatta a szamosziak elleni háborút a milétosziak érdekében. A két város Priéné miatt háborúskodott egymással; amikor a szamosziak győztek, az athéniak rájuk parancsoltak, hogy hagyják abba az ellenségeskedést, és bízzák rájuk a viszály elsimítását, de ők nem engedelmeskedtek a felhívásnak. Erre Periklész megjelent az athéni hajóhaddal Szamoszban, megdöntötte az oligarchiát, s ötven vezető embert és ugyanannyi gyermeket túszként Lémnosz szigetére küldött. Bár mindegyik túsz személyenként egy-egy talentumot ígért neki, a demokrácia ellenzői pedig még többet is, sőt a perzsa Pisszuthnész, aki bizonyos jóindulattal viseltetett a szamosziak iránt, tízezer aranyat küldött neki, hogy segítsen a városon, Periklész nem fogadott el semmit, hanem úgy bánt a szamosziakkal, ahogyan eredetileg szándékában volt; megalapozta a város demokratikus rendjét, és visszatért Athénba. De a szamosziak, mihelyt Pisszuthnész hazaszöktette a túszokat Lémnoszból, rögtön fellázadtak az athéniak uralma ellen, és minden erejükkel háborúra készülődtek. Periklész nyomban újra ellenük vonult, de a lázadást nem sikerült elfojtania, sőt a szamosziak annyira nekibuzdultak, hogy még a tenger feletti uralmat is meg akarták szerezni. A Tragia nevű sziget közelében heves tengeri ütközetre került sor, amely Periklész fényes győzelmével végződött; negyvennégy hajójával legyőzte az ellenség hetven hajóját, amelyek közül húsz gyalogsággal volt megrakva.

26. A győzelem és az ellenség üldözése után Periklész hatalmába kerítette a kikötőt, majd ostrom alá fogta a várost. A szamosziak bátran kirohantak a kapukon, és a várfalak alatt megütköztek az ellenséggel. Athénból ekkor egy másik, sokkal nagyobb hajóhad érkezett, a szamosziakat teljes ostromzárral vették körül, és Periklész hatvan háromevezősorossal kihajózott a nyílt tengerre, hogy, amint legtöbben állítják, eléje menjen a szamosziak segítségére siető föniciai hajóknak, mert minél távolabb szándékozott megütközni velük. Sztészimbrotosz szerint Küproszt akarta megtámadni, de ez nagyon valószínűtlennek látszik.

Akármi volt is a számítása, nyilván tévedett, mert mihelyt elhagyta hajóival a szigetet, Ithagenész fia, Melisszosz filozófus, a szamosziak akkori hadvezére, aki joggal lebecsülte az athéniak csekély számú hajóját és hadvezéreik tapasztalatlanságát, rávette polgártársait, hogy támadják meg őket. Az ütközetben a szamosziak győztek, sok hadifoglyot ejtettek, és sok hajót elpusztítottak, sőt mi több, biztosították uralmukat a tenger felett, és be tudták szerezni a háború folytatásához szükséges készleteket, amelyeknek előzőleg szűkében voltak. Arisztotelész azt állítja, hogy Melisszosz már korábban is legyőzte Periklészt egy tengeri csatában.

A szamosziak megtorlásképpen baglyot sütöttek szégyenbélyegül az athéni hadifoglyok homlokára, mert az athéniak az ő homlokukra szamainá-t égettek. A szamaina néven ismert hajó eleje a vadkan orrához hasonlóan felgörbül, a hajótest széles és kiöblösödő, ami által a hajó gyorsabb járatú, és jobban állja a hullámokat is. Nevét onnan kapta, hogy ilyen hajókat először Szamoszban készíttetett Polükratész, a türannosz. Erre a szégyenbélyegre céloz állítólag Arisztophanész is ezekkel a szavakkal:

A szamoszbeli nép betűkben mint bővelkedik![80]

27. Periklész, mihelyt értesült hajóhada vereségéről, sietett vissza, hogy mentse, ami menthető. Melisszosz szembeszállt vele, de Periklész győzelmet aratott az ellenségen, megfutamította csapataikat, és ostrom alá vette a várost, azzal az elhatározással, hogy a végső győzelmet s a város bevételét inkább költségek és időveszteség, nem pedig polgártársai sebei és veszedelme árán szerzi meg. De az ostrom elhúzódott, a csapatok türelmetlenkedtek, s alig lehetett őket visszatartani a harctól, Periklész ezért az ostromló sereget nyolc külön csapatra osztotta fel, s amelyik sorsoláskor fehér babot húzott, az egész napot evéssel-ivással s pihenéssel töltötte, mialatt a többiek harcoltak. Akiket a sorshúzás pihenőnaphoz juttatott, azt a napot "fehér napnak" nevezték.

Ephorosz azt állítja, hogy Periklész ez alkalommal ostromgépeket használt, mert ezek az új eszközök nagyon megtetszettek neki. Az ostromgépek tervezőjét, a sánta Artemónt hordszéken vitték oda, ahol útbaigazításra volt szükség, s ezért a katonák maguk közt csak "körülhordozottnak" nevezték. A pontoszi Hérakleidész azonban valótlannak mondja ezt a történetet, és Anakreon egyik költeményére hivatkozva azt állítja, hogy Artemón sok emberöltővel korábban élt a szamoszi hadjárat alkalmával lezajlott eseményeknél. Szerinte Artemón elpuhult és gyáva, mindentől rettegő férfiú volt, aki örökösen otthon ült, s két rabszolga bronzveretű pajzsot tartott a feje fölé, hogy semmi ne essék a fejére. Ha pedig mégis kénytelen volt elmenni hazulról, függőágyban, de abban is a földhöz egészen közel vitette magát, s ezért kapta a "körülhordozott" gúnynevet.

28. Az ostrom kilencedik hónapjában a szamosziak meghódoltak. Periklész leromboltatta a város falait, hajóikat lefoglalta, és súlyos sarcot vetett ki rájuk. Ennek egy részét a szamosziak azonnal kifizették, a többinek megszabott időn belül való kifizetésére pedig túszokat adtak. A szamoszi Durisz mindezt tragikus hangon és kiszínezve adja elő, s az athéniakat és Periklészt nagy kegyetlenséggel vádolja; erről azonban semmit nem szól sem Thuküdidész, sem Arisztotelész. De nem is lehet elhinni Durisz állítását, hogy Periklész Milétosz főterére vitette a szamoszi hajók kapitányát és tengerészeit, tíz napon át cölöpökhöz köttette őket, hosszú kínzás után furkósbotokkal verette szét fejüket, majd holttestüket temetetlenül hagyta. De Durisz, aki még olyankor is el szokta torzítani az igazságot, amikor személyes érdeke nem fűződik hozzá, úgy látszik, ebből az alkalomból már csak azért is ijesztő képet festett hazája szerencsétlenségéről, hogy megrágalmazza az athéniakat. Szamosz bevétele után Periklész hazatért Athénba, és díszes temetést rendezett a harcokban elesetteknek. A sírnál tartott beszédéért nagyon megcsodálták. Amikor lement a szószékről, az athéni nők kezüket nyújtották feléje, és szalagokkal díszített babérkoszorút tettek fejére, mintha győztesen hazatérő atléta volna. Elpiniké viszont odalépett hozzá, és így szólt: "Csodálatos dolgot műveltél, Periklész, megérdemled érte a koszorút, mert oly sok derék polgártársunk életét feláldoztad, ráadásul nem a föniciaiak és a médek elleni háborúban, mint fivérem, Kimón, hanem hogy meghódíts egy szövetséges görög várost." Periklész, mint mondják, Elpiniké szavaira nyugodt hangon és mosolyogva Arkhilokhosz egy versével válaszolt:

Bezzeg balzsammal nem kémkednél, mint banya!

Ión szerint Periklész szerfelett büszke volt szamoszi győzelmére, mert Agamemnónnak tíz év kellett egy barbár város elfoglalásához, ő viszont kilenc hónap alatt vette be az iónok leghíresebb és legerősebb városát. Ez a dicsekvése nem is volt alaptalan, mert a háború kiszámíthatatlan volt, és nagy kockázattal járt; különösen, ha igaz, amit Thuküdidész állít, hogy a szamosziak kis híján a tenger feletti uralmat is elhódították az athéniaktól.

29. Ekkor már kitörőben volt a peloponnészoszi háború. Periklész rávette az athéniakat, hogy küldjenek segítséget a korinthosziak által megtámadott kerküraiaknak, és szerezzék meg szövetségesüknek ezt a nagy tengeri haderővel rendelkező szigetet, mert a peloponnészosziak már majdnem nyíltan megkezdték a háborút ellenük. A népgyűlés megszavazta a segítséget, de Periklész, mintha csak szántszándékkal meg akarná alázni, Lakedaimoniosznak, Kimón fiának parancsnoksága alatt csak tíz hajót küldött Kerkürába; Kimón és családja ugyanis mindig barátságos érzülettel viseltetett a spártaiak iránt. Ha tehát Lakedaimoniosz nem ér el komolyabb sikert, még inkább szemére vethetik Spárta-barát érzelmeit. Periklész éppen ezért adott Lakedaimoniosznak ilyen kevés hajót, és küldte el akarata ellenére a hadjáratra. Periklész még azt is bűnül rótta fel Kimón fiainak, hogy idegen nevük van, és ezzel is elárulják, mennyire nem igazi athéniak, hanem külföldiek, mert az egyiket Lakedaimoniosznak, a másikat Thesszalosznak, a harmadikat Éleiosznak hívják, és hozzá még mindhármuk anyja állítólag arkadiai nő volt.

Amikor Periklész észrevette, milyen rossz vért szül, hogy csak tíz hajót küldött ki, mert ez kevés segítséget jelent a rászorulóknak, de arra épp elegendő, hogy mégis megszólják miatta, azonnal több hajót küldött Kerkürába, de ezek már csak az ütközet után érkeztek meg. A korinthosziak mindenesetre felháborodottan vádat emeltek Spártában az athéniak ellen. Csatlakoztak hozzájuk a megaraiak is, és panaszkodtak, hogy a közös jogszabályok s a görögök közt esküvel megerősített megállapodások ellenére kizárják, sőt kiűzik őket minden athéni fennhatóság alatt álló piacról és kikötőből. Az aiginaiak is meg voltak győződve róla, hogy sérelem érte őket, és az athéniak erőszakosan bántak velük, ezért titokban ők is a spártaiakhoz folyamodtak, azt azonban már nem merték megtenni, hogy nyíltan megvádolják Athént. Az is siettette a háborút, hogy az athéni fennhatóság alá tartozó, de Korinthosz által alapított Potidaia elpártolt Athéntól, mire az athéniak ostrom alá fogták.

Közben követek mentek Athénba. Arkhidamosz spártai király mindent elkövetett, hogy a sérelmeket lehetőleg elsimítsa, és a szövetségeseket lecsendesítse; így valószínű, hogy az athéniak nem keveredtek volna háborúba, ha hozzájárulnak a megaraiak ellen hozott népgyűlési határozat visszavonásához, és kiegyeznek velük. Periklész azonban ezt a leghatározottabban ellenezte, és a népet arra biztatta, hogy tartson ki Megarával szemben tanúsított ellenséges magatartásában; éppen ezért őt kell tekinteni a háború egyedüli okozójának.

30. Mint mondják, Lakedaimónból követség érkezett Athénba a megaraiak ügyében, de Periklész azzal az ürüggyel állt elő, hogy törvény tiltja annak a táblának a levételét a falról, amelyre felírták a népgyűlési határozat szövegét. Erre Polüalkész, a követség egyik tagja megjegyezte: "Nem is kell levenni, csak fordítsd a fal felé; olyan törvény nincs, amely ezt megtiltsa." Bármilyen szellemes volt is Polüalkész megjegyzése, Periklészt nem tette engedékenyebbé. Úgy látszik, személyes gyűlölet vezette a megaraiak ellen, de hogy engesztelhetetlensége mindenki számára elfogadható legyen, azzal vádolta meg őket, hogy használatba vették az eleusziszi Demeter szent területét: kimondatta egyben népgyűlési határozattal, hogy küldjenek hírvivőt előbb Megarába, utána pedig Spártába, hogy jelentse be a megaraiak ellen tett panaszukat. Látszat szerint a Periklész által hozott határozat a méltányosság és a jog keretei között maradt. Mikor a hírvivőt, Anthemokritoszt, állítólag meggyilkolták a megaraiak, Kharinosz azonnal újabb népgyűlési határozatot fogadtatott el ellenük. A határozat kimondja, hogy az athéniak Megarát minden hadüzenet nélkül kiengesztelhetetlen ellenségüknek tekintik, és hogy valamennyi megarai halállal lakol, aki lábát Attika földjére teszi. Kötelezte a határozat a hadvezéreket, hogy amikor a szokásos esküt leteszik, fogadják meg, hogy évenként kétszer betörnek Megara földjére; a határozat végül úgy rendelkezett, hogy Anthemokritoszt a most Dipülon néven ismert Thriai-kapunál kell eltemetni.

A megaraiak tagadták, hogy ők felelősek Anthemokritosz meggyilkolásáért. A gyilkossággal Periklészt és Aszpasziát vádolták, s hivatkoztak Arisztophanész vígjátéka, az Akharnaibeliek jól ismert és népszerű soraira:

Megarába jönnek kottabosztól ittasult
ifjak, s a szajha Szímaithát elszöktetik;
haragra gyúlva ezen a megarabéliek,
Aszpasziáért két szajhát szöktetnek el.
[81]

31. A háború igazi okát nem könnyű megállapítani, de mindenki Periklészt okolja azért, hogy a Megara elleni határozatot nem vonták vissza. Egyesek azt mondják, hogy fennkölt gondolkodásból és a legjobb szándékkal szállott szembe azokkal, akik a határozat visszavonását kívánták, mert szerinte csak Athén engedékenységét akarják kipróbálni, s ha engedne, gyengesége jelének tekintenék. Mások úgy hiszik, hogy önhittségből és kötekedési vágyból utasította vissza a spártaiak javaslatát, hogy ezzel is megmutassa hatalmát.

De a legrosszabb indulatú magyarázatot, amely mellett a legtöbb történelmi forrás tanúskodik, körülbelül így fogalmazhatjuk meg: Mint már említettük, Pheidiasz, a szobrász, elvállalta Athéné szobrának elkészítését. Mint Periklész befolyásos barátjának, sok irigye és ellensége akadt; mások viszont Pheidiasz személyén keresztül akartak próbát tenni a néppel, hogy milyen bírája lesz Periklésznek. Rávettek tehát egy Menón nevű szobrászt, aki Pheidiasz mellett dolgozott, hogy üljön az agorán az "oltalomkeresők" székébe, kérje a nép védelmét, majd jelentse fel és vádolja be Pheidiaszt. A nép a kért védelmet megadta, és a vád alapján a népgyűlés vizsgálatot rendelt el, de a sikkasztást nem sikerült Pheidiaszra rábizonyítani, mert ő Periklész tanácsára az aranylemezeket már a szobor elkészítésekor úgy rakatta fel, hogy az egészet le lehetett szedni és meg lehetett mérni. Periklész fel is szólította a vádlókat, hogy tegyék meg.

Pheidiaszt leginkább művészi alkotásainak hírneve miatt irigyelték; elsősorban azért, mert az istennő pajzsán az amazónok elleni háborút ábrázoló domborművön megmintázta saját magát mint kopasz öregembert, aki követ emel fel két kezével, és mert ugyanott igen sikerülten ábrázolta Periklészt is, amint egy amazónnal harcol. Egy lándzsát tartó kéz mintha ügyesen eltakarná Periklész arcát, de azért mindkét oldalról jól fel lehet ismerni.

Pheidiaszt börtönbe vetették, s ott is halt meg betegen, vagy pedig, mint mások mondják, Periklész ellenségei mérgezték meg, hogy így folytassák a Periklész elleni rágalomhadjáratot. A feljelentőnek, Menónnak, Glaukón indítványára a nép adómentességet szavazott meg, és utasította a vezéreket, hogy személyi biztonságáról gondoskodjanak.

32. Ugyanebben az időben állították Aszpasziát is bíróság elé istentagadás vádjával; a vádat Hermipposz vígjátékíró emelte, és azzal is megvádolta a nőt, hogy Periklész részére szabad születésű athéni nőket szerzett. Diopeithész ezzel kapcsolatban azt javasolta, hogy fel kell jelenteni azokat, akik nem hisznek az istenekben, vagy égi jelenségekről szóló tanokat hirdetnek, s ezzel Anaxagorasz személyén keresztül Periklészre akarta terelni a gyanút. A nép kész örömmel adott hitelt ezeknek a rágalmaknak, és elfogadta Drakontidész indítványát is, amelynek értelmében Periklészt arra kötelezték, hogy a közpénz felhasználásáról szóló jelentését a prütaniszoknál tegye le, és az esküdtek szavazatukat az Athéné oltáráról elvitt szavazókövekkel adják le. Hagnón módosító indítványt terjesztett elő, hogy az ügyet ezerötszáz esküdt jelenlétében rendes bírósági eljárással tárgyalják mint sikkasztást, megvesztegetést vagy a közvagyon hűtlen kezelését.

Periklész, mint Aiszkhinész mondja, jogellenesen azzal mentette meg Aszpasziát, hogy pere tárgyalásán könnyek közt kérlelte az esküdteket; de Anaxagoraszt annyira féltette, hogy kiszöktette a városból. Pheidiasz ügyében már korábban összetűzött a néppel, és a maga dolgában is félt az esküdtszék ítéletétől; ezért lángra lobbantotta a készülődő és a parázs alatt már izzó háborút, abban a reményben, hogy így eloszlathatja a vádakat, és elfojthatja az irigységet, mert mihelyt komoly, nagy veszély fenyegeti a várost, úgyis rábízzák magukat az ő tekintélyére és hatalmára. Ezek voltak állítólag azok az okok, amelyek miatt megakadályozta, hogy a nép engedjen a spártaiaknak; de ebben az egész ügyben nem lehet tisztán látni, mi az igazság.

33. A spártaiak arra számítottak, hogy ha Periklész elveszti hatalmát, az athéniak minden tekintetben engedékenyebbek lesznek; ezért felszólították őket, tisztítsák meg a várost a külóni vérbűntől,[82] amelyben, mint Thuküdidésztől tudjuk, anyai ágon Periklész családja is részes volt. A kísérlet azonban éppen ellenkezőleg ütött ki, mert polgártársai gyanú és rágalom helyett még nagyobb bizalommal vették körül Periklészt, látva, hogy Athén ellenségei gyűlölik és tőle félnek a leginkább. Ezért Periklész, mielőtt Arkhidamosz a peloponnészoszi csapatok élén betört Attikába, tudtára adta az athéniaknak, hogy ha a spártai király az általános pusztításban megkíméli az ő birtokait - akár azért, mert baráti viszony áll fenn köztük, akár azért, hogy ezzel alkalmat adjon ellenségeinek az ő megrágalmazására -, ő minden földjét és vidéki birtokát felajánlja az államnak.

A spártaiak szövetségeseikkel együtt Arkhidamosz parancsnoksága alatt valóban betörtek Attikába, és feldúlták a vidéket. Egészen Akharnaiig nyomultak előre, és ott tábort ütöttek azzal a hátsó gondolattal, hogy az athéniak merő büszkeségből és dühből úgyis megütköznek velük. De Periklész veszélyesnek tartotta, hogy csatát kezdjen hatvanezer nehéz fegyverzetű peloponnészoszi és boiótiai harcossal - ennyi volt ugyanis az attikai területre első ízben betört hadsereg létszáma -, és ezzel a várost is kockáztassa. Azokat pedig, akik mindenáron harcolni akartak, és türelmetlenkedtek a történtek miatt, azzal csendesítette le, hogy a fák, még ha kivágják vagy megcsonkítják is őket, gyorsan újranőnek, de a harcban elesett harcosokat nem könnyű pótolni. Népgyűlést nem hívott össze, mert félt tőle, hogy meggyőződésével ellenkező lépésre kényszerítik. Miként hajókormányos a tengeri viharban mindent jól elrendez, szorosra vonja a vitorlákat, és hajóstudományában bízik, de nem törődik a tengeribetegségben szenvedő, siránkozó és megrémült utasok rimánkodásával - ő is lezáratta a kapukat, mindenhova őrséget állított a város biztonságának megvédésére, ment a maga esze után, de nem törődött a nagy hangon panaszkodókkal. Ügyet sem vetett barátaira, akik kéréseikkel ostromolták, sem ellenségeire, akik fenyegették és vádolták, gúnyversekben gyalázták, hadvezetését férfiatlannak nevezték, mert mindent szabad prédára hagy az ellenségnek. Támadta Kleón is, és a Periklész elleni néphangulatot használta fel a maga demagóg uralmának előkészítésére, amint ez kitűnik Hermipposz anapaestusi verssoraiból:

Szatirok fejedelme, miért nem akarsz
lándzsát suhogatni csak egyszer?
Hisz a háborúról szörnyű komolyan
szólasz te. Telész szive szállott
kebeledbe? Vacogsz, ha kivillan a tőr,
a kemény köszörűkövön élesitett:
szikrázva Kleón kap utánad.

34. Mindez azonban nem ingatta meg Periklészt. Csendben, szelíden tűrte a gyalázkodást és a gyűlöletet. Száz hajót küldött a Peloponnészosz ellen, de ő maga nem ment a hajóhaddal, hanem odahaza maradt, hogy a várost kézben tartsa, míg a peloponnészosziak el nem vonulnak. A háború miatt türelmetlenkedő sokaságot közpénzek kiosztásával és földosztás kilátásba helyezésével csendesítette le. Elűzte Aigina egész lakosságát a szigetéről, és földjét sorshúzással kiosztotta az athéniak között. Az athéniakat legfeljebb az vigasztalta, hogy hadaik sok kárt és bajt okoztak az ellenségnek is: mert a hajóraj körülhajózta a Peloponnészoszt, közben nagy kiterjedésű vidéket, falvakat és kisebb városokat sarcolt meg, a szárazföldön pedig maga Periklész nyomult be megarai területre, és mindent elpusztított. Így ha ellenségeik tetemes veszteséget mértek is az athéniakra a szárazföldön, az athéniak is sok kárt okoztak nekik a tengeren. Nem is húzta volna sokáig a háborút az ellenség, hanem hamarosan elvonultak volna, úgy, amint Periklész a háború elején kijelentette, ha a végzet közbe nem szól, és fel nem borítja az emberek számításait.

Először is pestis tört ki, és a járvány elpusztította az ifjúság virágját és java erejét. A betegségtől nemcsak testük gyengült el, hanem a lelkük is, és minden haragjukkal Periklész ellen fordultak; mint ahogy a lázas betegségben szenvedők az orvost vagy apjukat hibáztatják, az athéniak is, igazságtalanul, mindenért Periklészt okolták. Periklész személyes ellenségei elhitették velük, hogy a járványt a vidékről a városba csődített tömeg okozta. A város lakói forró nyári időben szűk odúkba és rossz levegőjű putrikba zsúfolódtak össze, kénytelenek voltak tétlenül otthon ülni, holott korábban tiszta és szabad levegőn éltek. Mindezt a nyomorúságot Periklész okozta, aki a falvakban élő tömegeket a háború miatt a falak közé csődítette. Most a sok embernek nem tud semmi hasznos foglalkozást adni, hanem mint barmokat összezárja őket, így kapják el egymástól a ragályt, és nem tud rajtuk segíteni, nem fordíthatja helyzetüket jobbra.

35. Hogy orvosolja a bajokat és kárt okozzon az ellenségnek, Periklész százötven hajót szereltetett fel, és válogatott nehéz fegyverzetű gyalogosok és lovasok sokaságával tengerre készült szállni. Ezzel a tekintélyes haderővel nagy reménységet támasztott polgártársaiban, és nem kisebb félelmet az ellenségben. Amikor a hajók legénysége már helyén volt, és Periklész is felszállt háromevezősoros hajójára, napfogyatkozás kezdődött, majd teljesen elsötétedett a nap. A csodásnak vélt égi jelenség az emberekben félelmet keltett, s Periklész látta, milyen rémület fogja el hajója kormányosát, és mennyire megzavarodik. Odatartotta ekkor köpenyét a kormányos szeme elé, sőt a fejét is betakarta vele, aztán megkérdezte tőle, hogy ezt is valami szörnyű esemény félelmetes jelének tartja-e. Midőn a kormányos nemmel felelt, Periklész így szólt: "Nos, mi a különbség a két esemény között? Legfeljebb, hogy ami az elsötétedést okozza, nagyobb a köpenyemnél." Így beszélték el ezt a történetet a filozófiai iskolában.

A tengeri hadjárat azonban nem felelt meg a nagy várakozásnak és előkészületnek. Ostrom alá vette ugyan Epidauroszt, a szent várost, s már remélte, hogy elfoglalja, de reménye meghiúsult a pestis miatt, amely nemcsak katonái körében pusztított, hanem mindazok között is, akik hadseregével érintkeztek. Megpróbálta vigasztalni az elkeseredett athéniakat, és lelket önteni beléjük, de nem tudta haragjukat lecsillapítani vagy kiengesztelni. Bírósági eljárást indítottak ellene, az esküdtek többsége ellene szavazott, úgyhogy megfosztották vezéri tisztétől, és pénzbírsággal sújtották. A bírság legalább tizenöt, de mások szerint ötven talentum volt. Idomeneusz úgy tudja, hogy a vádat Kleón emelte ellene, Theophrasztosz szerint azonban Szimmiasz; a pontoszi Hérakleidész Lakratidészt említi vádlóként.

36. Periklész közszereplése miatt támadt bajai hamarosan véget értek, mert, mint a méh fullánkja, a nép haragja is egyszerre kiadta minden erejét. Családja miatt azonban annál több szomorúság érte. A pestisben elveszítette legbizalmasabb barátait, és családi bajai még több gondot okoztak neki. Költekezésre hajlamos idősebb fia, Xanthipposz, aki ráadásul fiatal, nagy igényű nőt, Epilükosz fiának, Teiszandrosznak a leányát vette feleségül, nehezen viselte el apja takarékosságát, s haragudott rá, mert fukar módon igen kevés pénzt adott neki. Xanthipposz egy alkalommal elküldött valakit Periklész egyik barátjához, s azzal az ürüggyel, hogy apja beleegyezésével fordul hozzá, kölcsönt vett fel tőle, majd mikor a kölcsönadó visszakérte pénzét, Periklész perbe fogta. A fiatal Xanthipposz dühében városszerte gyalázta atyját, otthoni szokásait és a szofistákkal folytatott beszélgetéseit nevetséges színben tüntette fel. Így többek közt elmondta, hogy amikor öttusában egy atléta a pharszaloszi Epitimoszt gerelyvetés közben véletlenül halálra sebezte, apja egész napon át vitatkozott Prótagorasszal, mit vagy kit kell legvétkesebbnek tekinteni a szerencsétlenségben, a gerelyt-e, vagy azt, aki a gerelyt eldobta, vagy a versenybírákat. Ezenfelül Sztészimbrotosz állítása szerint Xanthipposz széltében-hosszában terjesztette azt a rágalmat is, hogy apja az ő feleségével él együtt. Sztészimbrotosztól tudjuk azt is, hogy az ellenséges viszony apa és fia közt mindaddig tartott, míg Xanthipposz meg nem halt a pestisben.

A pestis áldozata lett Periklész nővére is, s vele együtt elveszítette rokonait és a legtöbb jó barátját, akiktől politikai pályáján annyi támogatást kapott. De ez a sok csapás sem törte meg lelki erejét, és soha senki nem látta sírni még a hozzá legközelebb állók temetésén sem. Végül meghalt utolsó törvényes fia, Paralosz is. Bár ez a csapás végképp megtörte, még ekkor is erőt vett magán; hű akart maradni jelleméhez és lelki nagyságához. De amikor a koszorút rátette a halottra, a látvány annyira lesújtotta, hogy sűrű könnyek közt hangosan felzokogott, ami sem azelőtt, sem ezután soha nem történt meg vele.

37. A nép kísérletet tett más hadvezérekkel és államférfiakkal a háború folytatására, de egyikben sem volt meg a kellő erély és tekintély az állam ügyeinek vezetéséhez; így aztán az athéniak visszakívánták Periklészt, hívták, hogy lépjen a szószékre, és álljon a hadsereg élére. Mivel kedvét vesztve és a gyásztól lesújtva ki sem mozdult hazulról, Alkibiadész és barátai kérlelni kezdték, hogy lépjen ismét a nyilvánosság elé. A nép elégtételt szolgáltatott neki a vele szemben elkövetett sérelmekért, így hát ismét átvette a nép és a hadsereg vezetését, és azt kérte, töröljék el a törvénytelen származású gyermekekről szóló törvényt, amelyet korábban az ő javaslatára hoztak, nehogy örökösök hiányában háza, neve és nemzetsége teljesen kivesszen. Ezzel a törvénnyel kapcsolatban a következők történtek: Sok évvel előbb, amikor Periklész hatalma csúcspontján állott, és - amint már volt róla szó - törvényes házasságából gyermekei születtek, olyan törvényjavaslatot fogadtatott el, amelynek értelmében csak azok lehetnek athéni polgárok, akiknek szülei mindkét ágon athéni származásúak. Mikor aztán az egyiptomi király negyvenezer mérő gabonát küldött a városnak ajándékba, és a gabonát kiosztották, e törvény alapján eljárást indítottak sok olyan személy ellen, akiknek törvénytelen származásáról eddig megfeledkeztek, most azonban besúgók feljelentésének estek áldozatául. Csaknem ötezer athénira bizonyították rá a törvénytelen származást, majd eladták őket rabszolgának; azok száma pedig, akik athéniaknak minősültek, és megtarthatták állampolgárságukat, tizennégyezer-negyven volt. Bár nem volt könnyű dolog úgy dönteni, hogy azt a törvényt, amelyet oly sok emberrel szemben alkalmaztak, most éppen annak az érdekében töröljék el, aki javasolta és elfogadtatta, az athéniak úgy érezték, hogy tekintettel kell lenniök Periklészre a családját ért csapások miatt, úgyis megbűnhődött már a múltban tanúsított gőgössége és elbizakodottsága miatt. Így abban a meggyőződésben, hogy emberi fogyatékosságaiért a végzet haragja éppen eléggé keményen megbüntette, beleegyeztek, hogy törvénytelen fiát felvegyék a nemzetségi listára, és apja nevét viselhesse. Ez a fia volt az, akit később, amikor az Arginuszai-szigeteknél vívott tengeri ütközetben legyőzte a peloponnészosziakat, a nép vezértársaival együtt kivégeztetett.

38. Úgy látszik, ekkortájt támadta meg a pestis Periklészt is, bár nem olyan hevesen és erősen, mint másokat, hanem lappangó és hosszan tartó betegség alakjában, amely lassanként és különféle tünetek közt roncsolta szét egész szervezetét, és tette tönkre lelkileg is. Theophrasztosz Ethiká-jában, mikor arról értekezik, hogy a sors szeszélyei befolyásolják-e a jellemet, s a szenvedések által meggyötört szervezet kivetkőzik-e erényeiből, példaképpen elmondja, hogy Periklész megmutatott egyik barátjának, aki betegsége alatt meglátogatta, egy talizmánt, amelyet az asszonyok akasztottak a nyakába; majd megjegyezte: nagyon nagy betegnek kell lennie ahhoz, hogy eltűrjön ilyen balgaságot.

Midőn már halálán volt, Athén vezető emberei és a járványt túlélő barátai körülülték ágyát, s beszélgettek kiváló tetteiről és hajdani nagy hatalmáról; felsorolták győzelmeit, sok diadal jelét: kilenc ízben vezette ugyanis győzelemre Athén hadait, és állított fel diadaljelet a város tiszteletére. Mindezt abban a hiszemben mondták el, hogy Periklész eszméletlenül fekszik betegágyán, és nem tudja, amit róla beszélnek. De ő figyelmesen végighallgatta minden szavukat, hirtelen félbeszakította beszélgetésüket, s azt mondta, csodálja, hogy csak azért dicsérik, és csak azokat a tetteit emlegetik, amelyeket legalább annyira köszönhet a jó szerencsének, mint saját magának, hiszen győzelmekkel sok hadvezér eldicsekedhetik, arról azonban elfeledkeznek, amit ő a legszebbnek és legnagyobbnak tart. "Miattam - szólt - Athén egyetlen polgára sem öltött soha gyászruhát."

39. Periklész megérdemli csodálatunkat nemcsak méltányossága és szelídsége miatt, amelyet mindig megőrzött, bármilyen súlyos feladattal került is szembe, és bármilyen nagy gyűlölet vette is körül, hanem szellemének emelkedettsége miatt is. Arra volt legbüszkébb, hogy bármilyen nagy hatalom birtokában sem hagyta magát soha elragadtatni sem irigységtől, sem vak gyűlölettől, és senkivel nem bánt úgy, mint engesztelhetetlen ellenségével. Szerintem ez a tény teszi kifogásolhatatlanná vagy inkább hozzá illővé egyébként gyermekes és önhitt melléknevét; mert aki jellemének szelídségét és élete szeplőtlen tisztaságát megőrizte a legfőbb hatalom birtokában is, méltán megérdemelte, hogy "olümposzinak" nevezzék a szó olyan értelmében, ahogyan az isteneket minden jó kútfejének és nem a rossz forrásának tekintjük, vagyis olyan lényeknek, akik joggal uralkodnak a világmindenség felett. Nem tudunk azonban egyetérteni azokkal az oktalan, egymásnak ellentmondó, s csak tudatlanságot eláruló nézetekkel, amelyeket a költők vallanak az istenekről. Egyrészt elmondják róluk, hogy ott, ahol szerintük az istenek laknak, nincsenek felhők, nem fújnak szelek, az istenek lakóhelyét lágy és tiszta lég tölti el, s örök fény sugározza körül, mint boldog és halhatatlan lényekhez méltó mennyei palotát. Magukat az isteneket viszont olyanoknak tüntetik fel, mint akik telve haraggal és különféle szenvedélyekkel örökké civódnak és gyűlölködnek. De ezek a gondolatok inkább más értekezés körébe tartoznak.

Periklész halála után a bekövetkező események hamarosan ráébresztették az athéniakat, hogy kit veszítettek el benne, és őszintén meggyászolták. Akik életében nehezen viselték el hatalmát, s úgy érezték, hogy Periklész nagysága elhomályosítja őket, amikor nyomban halála után más szónokokkal és népvezérekkel kísérleteztek, kénytelenek voltak beismerni, hogy senki nem volt nála mértékletesebb a hatalom gyakorlásában, sem magasztosabb, szelídebb jellem. Kitűnt, hogy gyűlölt hatalma, amelyet annak idején egyeduralomnak és zsarnokságnak neveztek, valójában az állam biztonságának védőbástyája volt. A közállapotokat mérhetetlen gonoszság és romlottság hatotta át már az ő idejében is, de Periklész határt szabott neki és elfojtotta; nem hagyta napvilágra jönni, és megakadályozta, hogy gyógyíthatatlan bajjá növekedjék.