Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Quattrocento Itáliában

2008.08.27

AZ ITÁLIAI RENESZÁNSZ KÉPZŐMŰVÉSZETE

 

A kor általános jellemzése. Quattrocentónak nevezi a művészettörténet a reneszánsz művészet 15. századi periódusát. Szűkebb értelemben a firenzei keresztelőkápolna kapudomborműveire kiírt művészi versenytől (1401) számítható (a megbízást végül Brunelleschivel szemben Lorenzo Ghiberti kapta, aki 1425-től egészen a század közepéig dolgozott az alkotáson, amelyek közül a székesegyház felé nézőt nevezte el Michelangelo „Porta del Paradiso”-nak, vagyis a Paradicsom kapujának). A korszak utolsó nagy mesterének hagyományosan Michelangelót szokás tekinteni, akinek a quattrocento végén, illetve a cinquecento első felében kibontakozó művészete utolsó periódusa (pl. időskori Pietà–szobrai) már a manierizmus csíráit hordozzák.

A 15. században a legtöbb itáliai városállamok vezetői a signoriák voltak. Ezeket a testületeket a legvagyonosabb, legbefolyásosabb polgárok alkották, minden kérdésben ők döntöttek. Elsősorban Észak–Itáliában azonban egy-egy tekintélyes család megszerezte magának a hatalmat, gyakran hercegi méltóságot kreálva maguknak. Ezek közül a legfontosabbak a Sforzák (Milánó), a Gonzagák (Mantova), a D’Esték (Ferrara) és a Montefeltrék (Urbino). Velencében a doge (dózse) szakrális–despotikus hatalmat gyakorolt, személyét a város Nagytanácsa választotta. Firenzében a 15. század második felétől a Medici bankárcsalád vált a politikai és a művészeti élet irányítójával, elsősorban Cosimo, illetve unokája, az 1492-ben elhunyt Lorenzo de’ Medici. Délen az Aragóniai–dinasztia egy királyságot igazgatott Nápoly központtal (uralmuk Szicíliára is kiterjedt). A Pápai Állam jelentős területekkel bírt Közép– Itáliában, Róma művészi szempontból igazán jelentős várossá azonban csak az 1470-es évektől válik. Bár beszélünk nápolyi, illetve velencei reneszánszról is, a korszak döntő hányadában a legfontosabb művészeti centrum Toszkána, közelebbről a „Medici” Firenze.

 

Az építészetről dióhéjban. Firenze, az „új Athén” 1418-ban pályázatot hirdetett meg székesegyháza, a Santa Maria del Fiore kupolájának megtervezésére. A győztes tervkészítő, Filippo Brunelleschi egy kettős (tégla és kő) héjazatú, hatalmas kupolát készített, amely 1436-ra lett kész. Az építész irányította számos firenzei templom átépítését, de nevéhez fűződik a városi lelencház (Ospedale degli Innocenti, az „Ártatlanok Kórháza”) antikizáló oszlopcsarnoka is (1419-1424). A kor másik nagy építészegyénisége, Leon Battista Alberti építészeti traktátusokat (kézikönyveket) is írt, de firenzei és mantovai templomhomlokzatokon is dolgozott. Közép–Itáliában a legjelentősebb családok többszintes, gyakran nyers kővel díszített (rusztikázott) vagy faragott kövekből (kváderkövekből) álló, geometrikus szerkezetű palazzókat, azaz városi palotákat emeltettek, ezek közül Firenzében a Strozziké a legigényesebb. Az 1450-es években a felkapaszkodott zsoldosvezérekből Milánó uraivá lett Sforzák kastélyt, s hatalmas, többszintes, bástyaszerű tornyot emeltettek maguknak Filaretével a városban.   

A szobrászat főbb tendenciái. A szobrok egyre hangsúlyosabban elválnak az épületek tömegétől (nem egy már kifejezetten köztérre készül), alkotóik pedig egyre inkább figyelembe veszik az antikvitásban megfogalmazott arányrendszert, szépségeszményt. A trecento szobrászatból a Pisano művészcsalád, illetve Arnolfo di Cambio hatása sokáig érezhető volt elsősorban Észak-és Közép-Itáliában. A jellemző műfajok továbbra is a fülkeszobrok (főleg szentek), egyszerűbb díszkutak és kapudomborművek voltak. A firenzei keresztelőkápolna kapuzatai közül a legrégebbi Andrea Pisano, a másik kettő a népes műhelyt foglalkoztató, s élete végén saját önéletrajzát is megíró Lorenzo Ghiberti műve. A „Porta del Paradiso” domborművein a térérzékeltetés nagyon finoman jelentkezik, de igen változatos: a háttérből alig kiemelkedő figurákon át a felületről szinte teljesen leválókra is találunk példát.

A 15. század közepének legnagyobb szobrásza Donato di Niccolò Betto Bardi, azaz Donatello. A firenzei dóm harangtornyára szánt tar, szikár, plasztikus ruharedőzetű Habakuk próféta (1427-36) mellett már-már naturalista részleteket hordoz az 1455 körül készült, elgyötört tekintetű Mária Magdolna-szobor (mindkettő a Dómmúzeumban látható). A még inkább későgótikus jegyeket mutató, nyúlánk Szent György-szobor mellett a firenzei Bargello őrzi a Dávidot (1425-30), a Városháza (Palazzo Vecchio) termeibe került a Judit levágja Holofernész fejét. Mindkét ószövetségi téma igen gyakori a reneszánsz, különösen a firenzei művészetben, mert a város diadalára, erkölcsi fölényére utalnak ellenfeleikkel szemben. A Dávid-szobor még alig serdülő fiút ábrázol, könnyed testtartása, csípőre tett mozdulata ellentétben áll a lábainál heverő, méretes Góliát-fejjel. Padovai alkotásai közül kiemelkedik a Szent Antal életét ábrázoló oltárdombormű-sorozat, s Gattamelata lovas szobra (1445-50).

A reneszánsz idején újra népszerűvé váló lovas szobor-téma Marcus Aurelius római figurájának továbbélését mutatja Andrea del Verrocchio munkája is, amely Velencében látható, s Bartolomeo Colleoni zsoldosvezért ábrázolja (1480-as évek). Verrocchio műve nagyobb Donatellóénál, s az enyhén félreforduló, sisakos fej, illetve ló dinamikusabbá is teszi az alkotást. Velencében a legmonumentálisabb szobrászati alkotások a dózsék többemeletes, antikizáló síremlékei voltak. Közép-Itália plasztikájának jellegzetes színfoltjai a Della Robbiák: Luca, Andrea és Giovanni (nagybácsi, apa, fiú) egyebek mellett mázas kerámiából készült domborműveket készítettek. A 850-1000 fokon kiégetett, fémoxidokkal létrehozott színekben (türkizzöld, kobaltkék stb.) ragyogó kerámia neve majolika (Európa többi részében az itáliai Faenza városáról inkább fajansznak nevezik). Az éremművészet legnagyobb mestere a festőként is jelentős Antonio Pisanello, a portrészobrászaté a Mátyás budai udvarában is megfordult Benedetto da Maiano volt.

 

A korai quattrocento festészete Toszkánában. Ha a szobrászat, kisplasztika terén a Battistero kapuzatára kiírt művészi verseny (1401) vagy Ghiberti munkájának kezdete (1425) a szimbolikus nyitóévszám, akkor a festészet tekintetében a firenzei Brancacci–kápolna kifestésének kezdete. 1427-ben Felice Brancacci, a gazdag kereskedő-diplomata megbízásából két művész kezdi el megfesteni Szent Péter apostol életútját és a Teremtés Könyvét nedves vakolatra felvitt festékkel, azaz freskótechnikával. Az idősebb, Masolino még a trecento és a késői gótika festészeti hagyományaihoz kötődik: a Bűnbeesésen Ádám és Éva alakját lágy kolorit, finom harmónia jellemzi. Masolinónál (aki Luxemburgi Zsigmond hadvezére, az itáliai származású Ozorai Pipo [Filippo Scolari] számára is készített – mára elveszett – műveket) továbbment a naturalisztikus ábrázolásmód felé tanítványa, Masaccio (eredeti nevén Tommaso di Ser Giovanni di Mone). Akár az újszövetségi történetet feldolgozó, narratív Adógaras szigorú Krisztusát, súlyos drapériákba öltöztetett, komor arcú apostolait nézzük, akár a Kiűzetés emberpárját, a tompa színek szinte elnyelik a körvonalakat, a figurákat robusztusság uralja. Az utóbbi alkotáson arcát tenyerébe temetve síró Ádám, s a fájdalomtól eltorzult arccal az égre kiáltó Éva drámai feszültséget hoz létre a falképen.      

A rendkívül fiatalon, mindössze 27 évesen elhunyt (1428) Masaccio utolsó munkája a firenzei domonkos kolostortemplomba (Santa Maria Novella) készült Szentháromság. Az antikizáló, római diadalívre emlékeztető architektúrában a közép–európai oltárművészetben elterjedt kompozíciótípust látjuk: az Atyaisten a megfeszített Fiúistent tartja a Szentlelket jelképező galamb társaságában (Gnadenstuhl, a „kegyelem széke”). Kétoldalt Szűz Mária és Szent János evangélista alakja látható, az alul térdelő figurák pedig a két adományozó, azaz a donátorok. Nézőpontunk még hozzájuk képest is alacsonyan van, ez a perspektivikus ábrázolás befelé irányuló szakaszainak (a kazettás dongaboltozat alsó és az oszlopok oldalsó vonala) segítségével meg is szerkeszthető. A kompozíció legaljára megfestett csontváz alatti felirat („Voltam, aki vagy, leszel, aki vagyok”) a középkori memento mori–gondolat továbbélése.

A vonalperspektíva, a térábrázolás művészi problémája meghatározó szereppel bírt Piero della Francesca művészetében is. A mester legismertebb munkáit Arezzóban, illetve Urbinóban alkotta (pl. az urbinói hercegi pár kettős portréja) a század közepén, matematikusként geometriai traktátusokat is írt. Krisztus megostorozása című, 1460 körül festett képén az egymás felé tartó, de a valóságban sosem találkozó irányvonalakat a padlókockák hozzák létre. A mű fő témája, a Megváltó szenvedése bal felől, mélyen a nyitott épületrészben játszódik, jobbra az előtérben három, a művészettörténet számára mai napig nem egyértelműen azonosítható, előkelő öltözetű férfi folytat elmélyült társalgást, (imádságos) elmélkedést, azaz disputát az ostorozásról.

A firenzei Santa Maria Novella kolostorának kerengőjét díszítette zöldes és barnás színvilágú falképekkel Paolo Uccello. A Chiostro Verde („zöld kerengő”) árvíz által megrongált mesterművei mellett kiemelhető életművéből a San romanói csata. A Firenze Siena fölött aratott 1432-es győzelmét megörökítő, a Medicik palotájába szánt, sötét tónusú alkotás érdekessége a változatos pózokban álló, ugró vagy földön heverő lovak. Utóbbiakat az elesett katonákkal együtt szintén rövidüléses perspektívában ábrázolta a művész.

A század közepén Firenzében alkotott, de Velencében is megfordult Andrea del Castagno, aki elsősorban perspektivikus–realisztikus freskóiról, egészalakos portréiról (Boccaccio, Ozorai Pipo stb.) vált ismertté.

 

Itáliai reneszánsz Toszkánán kívül: Észak és Dél. A quattrocento művészete nemcsak Firenzére és vonzáskörzetére korlátozódott a 15. században. Az első részben említett központok közül kettőt emelünk ki (Velencével külön fejezetben foglalkozunk).

Északon, elsősorban Padovában és Mantovában dolgozott a quattrocento középső periódusának vitathatatlanul legnagyobb művésze, Andrea Mantegna (1431-1506), akinek életműve egészen a 16. század elejéig ível. A II. világháborúban súlyosan megrongált Cappella Ovetari Szent Jakab-, illetve Szent Kristóf-ciklusa (a padovai Chiesa degli Eremitani templomában) már antikizáló formakincset használ (all’antica festői stílus), utóbbin látható a művész padovai jóbarátjának, Janus Pannoniusnak feltételezett arcképe is. A Rómában antik romokat tanulmányozó, töredékeket gyűjtő Mantegna jellegzetes, kopár tájon, egy díszes korinthoszi fejezetes épülettöredékhez kötözve ábrázolta Szent Sebestyént is. 1460-tól a mester a Gonzagák mantovai udvari festőjeként dolgozott. Legjelentősebb itteni alkotása a Camera degli Sposi (egyszerűbben Camera Picta) négyszögű termének kifestése az 1470-es évek elején. Az oldalfalon a Gonzaga családtagok és híveik láthatók, a mennyezeten pedig egy égre nyitott, perspektivikus oculus, amelyen puttók, udvari emberek tekintenek le a szemlélőre. Mantegna művészetének kiemelkedő darabja a Krisztus siratása (1490-es évek, ma Milánóban). A nézővel szemben elhelyezett, élesen rövidülő test naturalisztikus-realisztikus részletei mellett igen kifejező az idős Mária ráncos, kisírt szemű arca. A művész rézkarcai, grafikái is ismertek, utóbbiak közül a Tengeri istenek csatájának egy változatát a budapesti Szépművészeti Múzeum őrzi.

Az Aragóniai-ház nápolyi központú királyságában a legjelentősebb alkotója Mantegnával párhuzamosan az 1470-es években Antonello da Messina volt. A szicíliai származású művész elsősorban az olajfestészet terén hozott létre jelentőset. Az olajfestés technikája és a portré műfaja a Németalföldről Itáliába érkező művészek (pl. Rogier van der Weyden) nyomán terjedt el, jellemzően Velencében és térségében. Antonello da Messina itt szerezhette meg e tudást, majd szűkebb hazájába visszatérve népes műhelyt szervezett maga köré. Festészetében szentek és leggyakrabban sötét háttérrel megfestett, kifejező, valósághűségre törekvő portrék dominálnak. A Szent Jeromos dolgozószobájában (1474, London, National Gallery) talán a művész legismertebb képe: a Vulgátát megalkotó, korai keresztény exegétát egy humanista dolgozószobában, studiolóban ábrázolja, 15. századi bíborosi öltözetben, körülötte a polcokon, illetve az előtérben jellegzetes, többértelmű allegóriák (könyv, páva stb.) vannak.  

A toszkán festészet „aranykora” a 15. század második felében. Elsősorban az 1470-90-es években tevékenykedett (ismét Firenze központtal) az érett reneszánsz leginkább monumentális, lírai kompozícióit létrehozó újabb generáció. Festőként kevésbé jellegzetes, de szobrászként, kárpittervezőként, iparművészként kiemelkedő volt Antonio Pollaiuolo, aki testvérével együtt Firenze legnagyobb műhelyének állt az élén. Ötvösként, mozaikművészként kezdte, végül a festészet műfajában alkotott jelentőset Domenico Ghirlandaio. Arányos, letisztult, átszellemült figurái kissé emlékeztetnek a San Marco-kolostor boldoggá avatott festő-szerzetese, Fra (Beato) Angelico vallásos témájú (majdnem fél évszázaddal korábbi) falképeire. Ghirlandaio azonban művein, így a Santa Maria Novella Mária életét ábrázoló freskóciklusán a bibliai környezetben saját társadalmát festette meg, így fordulhat elő, hogy Szűz Mária születésénél 15. századi öltözetet viselő, előkelő városi hölgyek segédkeznek. (Ugyanennek a templomnak a főoltárára készült az a Szent István diakónust ábrázoló tábla az 1490-es évek elején, amely a budapesti Szépművészeti Múzeum gyűjteményében látható.) Ghirlandaio, akinek fia, Ridolfo is apja hivatását választotta, legszebb, legérzékenyebb portréján öreg, szemölcsös orrú nagyapa tekint le gyengéden aranyfürtű unokájára.

Nemcsak generációjának, hanem az egész reneszánsz művészetnek emblematikus figurája Sandro Botticelli (1445-1510). A művész korai korszakában elsősorban szentképeket (pl. Madonnákat) festett, de érzékeny, lágy tónusú illusztrációkat is készített az Isteni Színjátékhoz. Hírnevét napjainkig az a két alkotás alapozza meg, amelyek a Medicik castellói villája számára készültek az 1480-as években: a Venus születése és a Tavasz (Primavera). A két mű angyali szépségű nőalakjait a Pazzi–összeesküvésben (1478) meggyilkolt Giuliano de’ Medici kedvese, Simonetta Vespucci ihlette. A Tavasz című kompozíció középpontjában Venus áll, mellette kétszer egymás mellett Flora, a Zephyros érintésére nimfából istennővé váló, virágos öltözetű hölgy, a másik oldalon pedig a három Grácia is feltűnik. Különösen ennek a festménynek alakjai, táji környezete ad sokféle értelmezésre lehetőséget, amelyeknek hátterében azonban kivétel nélkül a Marsilio Ficino nevéhez köthető, Medici-pártfogás alatt álló firenzei neoplatonista kör áll. Botticelli, bár Rómában is dolgozott még a Sixtus– kápolnában, élete alkonyán a pár évvel Lorenzo de’ Medici halála (1492) után fellépő, Firenzében a földi Jeruzsálemet meghirdető domonkos szerzetes, Girolamo Savonarola hatása alá került, a lánglelkű prédikátor hatására időskori vásznait szinte kivétel nélkül máglyára vetette.          

Savonarola bukása, majd máglyahalála (1498) átvitt értelemben a firenzei reneszánsz lezárásaként is értékelhető. A francia csapatok bevonulását követő zavaros időszak végén a Medicik nyílt egyeduralkodókként kerültek vissza a nagyhercegséggé szervezett (1537) Toszkána élére, ez azonban már a kései reneszánsz és a manierizmus periódusa lesz Firenzében. A 16. század elején a klasszikus (érett) reneszánsz művészet központja immár Róma, elsősorban a Szent Péter–székesegyház mint komplex művészi program révén.   

 

              

Az „Adria Királynője”: a reneszánsz Velencében. Velence városköztársasága a 15-16. század folyamán is több stílus, művészeti tendencia olvasztótégelye volt. A doge, s az őt megválasztó Nagytanács uralta vízi városállam palotasorai a későgótika jellegzetes többemeletes, csúcsíves ablakos formáit idézik, míg a Szent Márk–téren álló székesegyház kupolái, alaprajza a bizánci örökséget hordozzák. A levegő nagy pára–és sótartalma miatt a freskófestészet nem terjed el olyan mértékben, mint például Toszkánában. A plasztikai alkotások legmonumentálisabb példái a doge-síremlékek, a 15. században Pietro Lombardo, a 16. században Andrea Sansovino neve emelhető ki a készítők közül. A mindenkori doge és városvezetés mellett még egy jellegzetes megrendelői csoportot ki kell emelni Velencében: a scuolákat, azaz a vallásos testvérületeket, amelynek (többnyire világi) tagjai karitatív feladatokat is elláttak a városban. A legtöbb scuola külön székhellyel, templommal (esetleg kápolnával) rendelkezett, amelyek díszítésével a gazdagabb támogatók rendszerint a vezető művészkörök, műhelyek mestereit bízták meg.

A 15. századot, de még a 16. század első felét is a Bellini–család művészete határozza meg Velencében. A műhelyalapító Jacopót (Mantegna apósát) fiai, Gentile és Giovanni követik az örökségben. Gentile Bellini elsősorban arcképfestő volt (a ciprusi királynőt, Cornaro Katalint ábrázoló képét a budapesti Szépművészeti Múzeum őrzi). Leghíresebb művei mégis a Szent Kereszt-ereklye csodáit dolgozza fel – ezeken a mozgalmas, monumentális kompozíciókon már feltűnnek a város épületei, terei, mindennapi életének helyszínei. Főként ebből az ábrázolástípusból nő ki önálló műfajjá a 17-18. században a veduta (városi látkép). Ennek legnagyobb 15-16. századi mestere Gentile Bellini legragyogóbb tehetségű tanítványa, Vittore Carpaccio volt.

Giovanni Bellini közel hét évtizedes munkásságát sokszínűség jellemzi. Képei fénnyel és mély színekkel teltek, az Alpokon túlról érkező olajfestés technikáját magas színvonalon mutatják. Egyik leghíresebb alkotásán, a londoni National Galleryben található Leonardo Loredan doge portréján (1501) a fehér, ünnepélyes öltözetet, a szoborszerű arcot jól kiemeli a türkizkék háttér. A művész – becenevén „Giambellino” – műhelyéből került ki a 16. század két északi festőóriása: Giorgione és Tiziano.

A viszonylag fiatalon elhunyt Giorgione (1477 körül – 1510) legismertebb képei az ember és a természet harmonikus, mély kapcsolatát jelenítik meg. A vihar és A három filozófus – mindmáig rejtélyes, sokféle módon értelmezett alkotások – jellegzetes északi tájrészleteket ábrázolnak néhány, valószínűleg allegóriákként értelmezhető figura mellett. Egy fiatal férfiről készített portréja, s egy vázlatos önarcképe a Szépművészeti Múzeumban tekinthető meg.

Tiziano (1485 körül – 1576) Giorgione ifjabb pályatársa volt. Nagyon korán kezdte pályáját, műveiért, kegyeiért Európa hercegi és királyi udvarai versengtek, Velencében elnyerte a „köztársaság hivatalos festője” címet. Első műve, Az Égi és a Földi Szerelem nőideáljainak továbbélése a híres Urbinói Vénusz. Az ágyon heverő, teljesen meztelen, mégis visszafogottan érzéki nő portréja a profán reneszánsz festészet egyik legszebb darabja. A pályája végén már a manierizmus felé hajló mester festői virágkora az 1510-20-as évekre tehető. A velencei Santa Maria Gloriosa dei Frari-templom Mária mennybemenetele című oltárképét 1516-18 között festette. A művészetben gyakori, mennybeszálló Mária-típus (assunta) angyalok, puttók koszorújának közepén áll, jól elkülönülve a földön álló apostolok karéjától. Az 1522-23 körül készül Bacchus és Ariadné azt a mitológiai jelenetet örökíti meg, amikor a szőlő és bor istene népes kíséretével találkozik a Thészeusz által elhagyott krétai királylánnyal, s felajánlja neki szerelmét. A kompozíció középen a párduc vontatta kocsiról leugró, lobogó, vöröses köpenyt viselő istenség áll, akinek ruhadarabja kontrasztot képez az égszínkék háttérrel. Külföldi udvarokban készültek Tiziano leghíresebb portréi: III. Pál pápát unokaöccsei körében festette meg a művész, V. Károly császárt pedig antik császári pózban, lovon, fegyverzetben.

  Kitekintés. A cinquecento második felében, a manierizmus és a kibontakozó barokk korszakában Velence lesz a reneszánsz festészet „utolsó fellegvára”, ezért röviden célszerű utalni a 16. század két legnagyobb velencei későreneszánsz művészetére is. Paolo Veronese a freskófestészetben, az allegorikus ábrázolásokban éppen úgy nagyot alkot, mint a portréfestészetben, utóbbinak gyöngyszeme a Férfi képmása; az elegáns öltözetű, antik romot mutató táji héttér elé állított nemes portréját a Szépművészeti Múzeum őrzi.

Jacopo Robusti, a kelmefestő édesapja foglalkozásáról elnevezve Tintorettóként híressé vált művész számos mitológiai témájú képet festett, elsősorban mégis a gazdag scuoláknak, testvérületeknek dolgozott szívesen. Fő művének a város védőszentjéről, Szent Márk evangélistáról festett ciklusa tekinthető az 1560-as években. A Szent Márk holttestének elrablása azt a csodás eseményt ábrázolja, amikor a tomboló vihar közepette a velenceiek elviszik Alexandriából az evangélista tetemét. A vöröses, elmosott háttér előtt a jobb oldalon tömörülő csoport és a színpadszerű, nyúlt perspektívájú épületrészlet már mindenképpen a manierizmus jegyei.   

 

Művészóriások korszakhatáron: Leonardo, Michelangelo és Raffaello korai periódusa.

A reneszánsz művészetben a középkorhoz képest jóval fontosabbá vált a művész személyisége. A művészet (ars) megszűnt mesterség (techné) lenni, ugyanakkor a korszak ideálja az „uomo universale”, a sokoldalú ember volt, ezért a legtöbb művész vagy egyszerre több művészeti ágban dolgozott, vagy más foglalkozást is űzött, elméleti munkákat (traktátusokat írt), jellemzően pedig a 16. századtól esetleg több-kevesebb ideig megbízói udvarában élt. A művészi sokoldalúságot döntően a 19. században értelmezték zsenialitásként, amelynek „iskolapéldái” az itáliai reneszánsz művészek lettek az újkori esztétikában. A kialakuló művészkultusz elterjedésében óriási szerepet játszott, hogy Giorgio Vasari – maga is építész és festő Firenzében – 1550-ben megjelentette A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című munkáját. A „bestseller” életrajzgyűjtemény – bár számos helyen túloz, s a toszkán művészek felé elfogult az északiakkal szemben – „sztorijai”, közhelyei ma is nagyon meghatározzák az alap-és középfokon megszerezhető ismeretanyagot.

A 15-16. századi művészet meghatározó egyéniségének és technikai zsenijének, Leonardónak („Leonardo da Vinci”, 1452-1519) életműve több évszázada a kutatás középpontjában áll, személyisége számos tudományterületet (többek között a pszichotörténetet) foglalkoztatott. A művész Andrea del Verrocchio tanítványa volt, a Krisztus keresztelése című képen már besegített mesterének. Az 1480-as években szegődött el Milánó ura, Lodovico Sforza (Lodovico „il Moro”) udvarába. Ebből az időből származik óriási lovas szobor-terve, de a táji részletről elnevezett ún. Sziklás Madonna is. 1495-97-ben a milánói Santa Maria delle Grazie refektóriumának falára készítette el a restaurálások ellenére ma már meglehetősen leromlott állapotban lévő Utolsó vacsora című freskót. Az Eucharisztia alapítását ábrázoló újszövetségi jelenet – Krisztus és apostolai egymás mellett, azonos magasságban ülnek az asztal körül – új ikonográfiai típust teremtett. Szinte mindegyik tanítvány arcán más-más érzelem tükröződik, a freskó (eredeti) színvilága pedig a barnán és a zöldön át egészen a vörösig és a liláig terjed.

    Az 1500-as évek elején – rövid időre, mielőtt Franciaországba költözött volna – Leonardo visszatért Firenzéébe. A vázlatából is ismert Szent Anna harmadmagával (1498 után) egy középkori ikonográfiai sajátosság: a Gyermek Jézus, Szűz Mária, s Mária édesanyjának, Szent Annának együttes ábrázolása (a mettercia) volt. Leonardo közel egykorú nőket ábrázolt a festményen, a sfumato, vagyis a fények és árnyékok sejtelmes, kontúr nélküli („füstszerű”) átmenetének ábrázolásával. A leonardói női típus, a szélesen mosolygó, szelíd arc a legjellemzőbb tulajdonsága annak a portrénak, amit Lisa Gherardiniről, Francesco del Giocondo firenzei kereskedő öt gyermeknek életet adó hitveséről készített. Az egyetemes művészettörténet talán elismertebb portréja, Vasari elnevezésével a Mona Lisa (1503-1505) ma a Louvre-ban található. 1504-ben a firenzei Palazzo Vecchio dísztermének két oldalfalára a városvezetés pályázatot írt ki, amely az 1440-ben Anghiarinál Milánó felett aratott firenzei győzelem megörökítését tartalmazta. Leonardo freskójának kartonjai elkészültek, de maga a mű sosem – gyors száradást igénylő, újító freskótechnikája nem állta ki még a határidő próbáját sem. A csatajelenet fejtanulmányai közül néhányat a Szépművészeti Múzeum őriz.

Leonardo vetélytársa a firenzei pályázaton Michelangelo Buonarroti (1475-1564) volt. Ifjúkorát 1492-ig, Lorenzo Medici haláláig paradicsomi körülmények között, a Medicik palotájában töltötte, szinte a család fogadott gyermekeként. Savonarola fellépésekor, a zavaros időkben elmenekült, s 1496-ban, majd még két alkalommal tért vissza Firenzébe.

1503-1504 között a dúsgazdag Angelo Doni kereskedő számára házassági ajándék gyanánt készítette el a Szent Családot (Jézust, Máriát és Józsefet) ábrázoló, kör alakú festményét („Doni Tondo”). A szoborszerű, plasztikus felületek és a háttérben megjelenő meztelen figurák a római Sixtus–kápolna mennyezetének előképei. A művész legjelentősebb firenzei munkája azonban az 1501-1504 között kifaragott márvány Dávid-szobor volt, amelyet eredetileg a Palazzo Vecchio előtt állítottak fel. A fiatal férfiként megjelenített, a távolban Góliátot „bemérő” ószövetségi hős a „kicsiny”, ám diadalmas Firenzének jelképe, s a humanizmus embereszményének megjelenítője, amely beállításával és arányaival az antikvitást idézi. Michelangelo 1508-ban elfogadta II. Gyula pápa felkérését a IV. Sixtus pápa által alapított („Sixtus”–)kápolna kifestésére Rómában – művészetét e ponton hagyjuk el témánk, a quattrocento műveire szorítkozva.

Raffaello Sanzio (1483-1520) 21 évesen korában költözött Firenzébe. Korán, 1494-ben elárvult (édesapja, Giovanni Santi szintén festőművész volt), ekkor került szülővárosából, Urbinóból Perugiába, majd Firenze városába. Korai korszakának jellemző alkotásai Madonna–képei: élénk színű, finom arcú Szűz Máriákat készített, ezek egyik élvonalbeli, ám befejezetlen darabja az ún. Esterházy–Madonna a Szépművészeti Múzeumban. 1508 őszén a neves építész, Bramante hívta Rómába, s ajánlotta be II. Gyulának. Miután nem volt hajlandó egykori mestere, Perugino falképeit megsemmisíteni a Sixtus–kápolna oldalfalain, új megbízást kapott: a pápai lakosztályokat (stanzákat) kellett díszítenie. Ezek egyik legjobban sikerült darabja az Athéni iskola – az ókori görög tudomány és bölcselet legnagyobbjait ábrázoló freskó, amelyen a Firenzéből indult, de végül Toszkánán kívül kiteljesedett három polihisztor művész: Leonardo, Michelangelo és Raffaello arcvonásai is felfedezhetők.